Lehetetlen nem imádni ezt a cicás filmet

2017.09.20. 14:14
De miről szólhat egy macskákról szóló dokumentumfilm? Hát persze, hogy az emberekről.

Eleve minek mutatnának be komoly fesztiválokon egy macskás filmet, minek írnának róla komoly lapok méltatásokat, ha tényleg a macskákról szólna, akár egy másfél perces Youtube-klip egy dorombolás közben elalvó kismacskáról? Minek forgalmaznák a világ vagy tizenöt országában a Kedi: Isztambul macskái című dokumentumfilmet, ha tényleg csak aranyos macskák süttetnék benne a hasukat a Boszporuszról visszaverődő napfényben?

Ceyda Torun filmje azért keltett mindenhol – teljesen jogosan – feltűnést, mert úgy tud elvileg az Isztambul utcáit benépesítő macskákról beszélni, hogy közben minden szava valami olyasmiről szól, ami az emberek számára fontos. (Na jó, feltűnést éppen lehet, hogy a gügyögnivalóan cuki kiscicák seregeinek lelkes mutogatásával keltett, de komoly figyelmet már valami többel.)

Eleve különös dolog olyan emberekről nézni filmet, akik teljes természetességgel beszélnek a náluk lakó vagy a munkahelyükre önkényes hűbérúrként bejáró macskák jelleméről, a lelkük sajátosságairól, egyéni és minden más macskától különböző tulajdonságaikról. Mert aki ilyesmit észrevesz, felismer és elismer, abban biztosan van egyfajta finomabbra hangolt érzékenység, valami emberségesség, és ez máris megadja az alaphangulatot a filmhez. Főleg, mivel legtöbbször olyan szereplők szólalnak meg, akikhez a más filmek által is mélyített sztereotípiák nem igazán kapcsolnak ilyesfajta érzékenységet: kérges kezű kikötői rakodók, kétkezi munkások, Isztambul nyakkendőtlen emberei. És már ebben van valami felemelő: ez a film megmutatja, hogy bárkiben ott lehet a humanista filozófus, mert ehhez semmi köze sem olajfoltoknak, sem a soknapos borostának, sem annak, kivetette-e magából az embert a társadalom.

Ennyire jó

IMDB: 7,8

Rotten Tomatoes: 98%

Metacritic: 78

Index: 8/10

A filozófus szó pedig nem is túlzás itt: a filmben minden egyes szereplő olyan különlegesen, vagy ha úgy tetszik, bölcsen beszél a macskák kapcsán az életről, hogy nehéz elhinni, nem egy jól megírt forgatókönyvről van szó, hanem az utca hangjáról. (És a film emberszereplőinek mindehhez még saját nevük sincs: sokat elmond a rendező megközelítésének módjáról, hogy itt csak a macskák neve, csak az ő jellemük fontos.) Ez emeli meg annyira Ceyda Torun dokumentumfilmjét: a rendező addig ment, addig keresett, addig sűrített, addig beszéltetett embereket, amíg végül fontos lett minden egyes szó, ami elhangzik a filmben. Akár azért, mert kifejezik az emberszereplők viszonyát az állatokhoz, akár azért – és ez sokkal gyakoribb –, mert hozzátesznek valami elgondolkodtatót a film mondanivalóihoz.

Ezek közül eleinte még csak az válik világossá, amivel kvázi meg is indokolja a film létrejöttét: hogy mit jelent törődni egy macskával, szeretni egy macskát. Egyrészt azt, amire bármilyen szeretet is képes: örömöt tud adni, márpedig 

Ha örömet lelsz egy macskában, egy madárban vagy virágban, akkor a tiéd a világ”,

ahogy az egyik isztambuli névtelen fogalmaz. És ha örömet tudsz lelni valamiben, máris van egy kis biztonságod abban a világban, ahol az emberekkel való kapcsolat mindig komoly rizikófaktort hordoz magában, mindig lehetőséget ad a sérülésre, és mindig elvár tőlünk is valamit.

De még olyan elvont fogalmakról sem kell feltétlenül beszélni, mint amilyen a szeretet. Arról is szól a film, milyen ereje lehet a gondoskodásnak is, ami tulajdonképpen paradoxon, hiszen azzal az ember elvileg ad. De az is gyógyító lehet – több depresszióból, idegösszeomlásból macskatappancson kikászálódó szereplő szerint –, ha egyáltalán van kinek adni, és ha azt érezhetjük, hogy hasznos és jó, amit csinálunk.

Így a filmben a macska valójában csak eszköz, a szónak minden negatív jelentéstartama nélkül. Eszköz ahhoz, hogy az ember megélje azt, amit jobb híján mondjuk emberségnek lehet nevezni. Vagy akár a vallását, a vallása által diktált értékeket is: „Sok barátom nem érti, miért vállalom magamra mindezt” – mondja az egyik férfi, aki minden nap ellát vagy egy tucat macskát étellel, vagy ha kell, antibiotikummal. „Azt gondolják, Isten gondoskodik majd róluk. Én meg azt mondom, persze, de én vagyok a közvetítője.”

Csak egy baj van

Akármilyen bájosan szeretnivaló is a film, és akármilyen jól is hoz mindent, amit vállal, egy komoly azért probléma van a Kedi: Isztambul macskáival. Na nem azzal, amiről szól, hanem azzal, amiről nem szól. A rendező a világ legtermészetesebb dolgának állítja be ugyanis az Isztambul hangulatához és városképéhez hozzátartozó, sok ezernyi macskát, ahogyan azt is, milyen hihetetlen sok pénzt költenek állatorvosra a segítőkész helyiek, milyen menő a folyton megtépázott kanmacska, a környék nőstényeinek nagyura, és így tovább. Csak arról nem ejt egy szót sem, még az utalások szintjén sem, mennyi gondot megoldana végérvényesen az ivartalanítás: egyrészt a tüzelés közben irreálisan viselkedő és önmagát folyton életveszélybe sodró nőstényekét, másrészt az értük való küzdelemben kikapart szemű hímekét, harmadrészt a túlszaporulatét, negyedrészt az őket épp észrevevő emberek híján pár naposan és pár centisen elpusztuló kiscicákét. Mert bár ember és természet viszonyáról beszélnek a filmben, de arról már nem, hogyan is áll a természetességhez az emberi beavatkozás. Pedig egy ilyen, elég fontos és a kelleténél sokkal kevésbé egyértelmű gondolat legalább érintőleges kommunikálása olyan lehetőség volt a rendező kezében, amit felelőtlenség volt eldobnia. 

Mindeközben persze nincs szó arról, hogy ne lenne a film annyira imádnivaló, mint amennyire egy macskás filmtől ezt várná az ember. Talán pont a minden szereplőre jellemző érzékenység az, ami miatt a rendező is olyan találóan képes mindig elkapni a macskák viselkedését, jól illusztrálva azokat az amúgy inkább az emberek sajátjának gondolt jellemvonásokat, amikről a kétlábú szereplők beszélnek. De még a sok egyedi beállítás, az alulnézeti, macskaszem-perspektívájú felvételek, a jó érzékkel a képek alá kevert, viccesen drámai kongás vagy török népzene, a humorral mindig átitatott jelenetek is mind azt szolgálják, hogy – komolyabb tartalom ide vagy oda – a néző az elsőtől az utolsó percig, folyamatosan mosolyogjon, akár a cukiság miatt, akár az eltitkolni próbált megindultságtól.

De ahogy múlik az idő, egyre feltűnőbb, hogy a fentiek mellett még összetettebb kérdésekről is szeretne beszélni a rendező. Akár az olyan apróságok is árulkodóak, mint hogy a kamera észreveszi az egyik macskafül mögött az Erdo-Gone graffitit a falon, és épp csak egy másodperccel tovább időzik el rajta az észrevétlennél. Vagy hogy amikor egy nő arról beszél, a magukban mindig biztos macskáktól az emberek is tanulhatnának, különösen a mindenféle elvárásoknak megfelelni akaró vagy kényszerülő nők, akkor becsúszik egy-két olyan félmondat is, mint hogy „ez különösen nehéz ebben az országban”.

kedi
Fotó: cirko film

Előbb-utóbb viszont talán minden nézőben felmerül, mi lenne, ha a macskákat emberekre cserélnénk azokban a szép, gondoskodó, áldozatos, szeretetteli kapcsolatokban, amelyeket bemutat a film. Hogy ezek az érzelmek, ezek a viszonyulások aligha korlátozottak a macskákra, és ha az emberek megpróbálnának úgy állni egymáshoz is, ahogyan arra az állatokkal szemben képesek, elég sok mindenen lehetne változtatni. Vagy fordítva: ha az emberek közül még többen megismernék azt a gondolkodásmódot, amit szinte automatikusan hoznak magukkal az életünkbe befészkelődő macskák, az az emberek és emberek közti problémákon is elég sokat segítene. Ez a gondolat és ennek a gondos, okos felépítése az, ami miatt igazán fontos tud lenni ez a film, aminek pedig nem is lett volna muszáj többnek lennie egy szőrös cukisággombócnál.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!