Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEM- Kultúr
- Cinematrix
- aaron sorkin
- mollys game
- elit játszma
- kritika
- jessica chastain
- zürichi filmfesztivál
Mestermű készült a nőről, aki túl sokat tudott
Kritika Aaron Sorkin Elit játszma című filmjéről a Zürichi Filmfesztiválról
További Cinematrix cikkek
- Rossz ómen már az is, hogy szinte üres volt a mozi
- Bekúszik az ember bőre alá ez az új sorozatgyilkosos thriller
- Nem gondoltuk volna, hogy Russell Crowe új akciófilmje ekkorát fog ütni
- Kiakadt Az ifjú Sheldon sztárja a sorozat elkaszálása miatt
- Amy Adams főszereplésével készít filmet Mundruczó Kornél és Wéber Kata
Az, hogy egy film az első jelenetével azonnal beszippantsa a nézőjét, és aztán ne is engedje ki a karmai közül egészen az utolsó kockáig, és szinte lélegzetvisszafojtva kelljen végignézni az egészet, szerencsére nem olyan nagy ritkaság. De az már igen, hogy ez egy majdnem két és fél órás filmmel legyen így, ráadásul egy olyannal, amit végigbeszélnek, sőt, iszonyatos szófosással végighadarnak, és amelyikben előszeretettel használnak különféle szakszavakat, az már elég rendkívüli. És arról árulkodik, hogy Aaron Sorkin, Az elnök emberei, a Híradósok és A közösségi háló Oscar-díjas írója a kamera mögé lépve, rendezőként is mestere a filmezésnek.
Pedig az Elit játszma (Molly’s Game) igazából semmivel nem kéne, hogy több legyen egy érdekes sztoriról szóló, de azért alapvetően elég egyszerű életrajzi filmnél, egy nőről, aki a világ legexkluzívabb, félillegális, aztán illegális pókerpartijait szervezte eleinte hollywoodi sztároknak, aztán bankároknak, aztán az orosz maffiának, aztán, ha úgy ítélnek, jó eséllyel a cellatársaknak. És mégis, ez a film szakmai értelemben egy mestermű, a klasszikus, hagyományos történetmesélés és dramaturgia csúcsteljesítménye.
Sorkin az igaz történet, a valódi Molly Bloom önéletrajzi regénye alapján írta meg a forgatókönyvet arról, hogyan lett Molly síbajnokból egy kisstílű játékos titkárnője, aztán nagystílű, milliós játszmákat szervező pókerhercegnő, hogyan keveredett bele érintőlegesen a maffia ügyeibe, és hogyan vált évekkel a játék befejezése után mégis vádlottá.
Újszerűség, az tényleg nincs benne semmi. Sorkin egyszerűen csak pontosan tudja, a történet melyik pontján érdemes elkezdeni a mesélést, melyik pontján kell megszakítani, milyen ritmusban kell behozni az új szálat, hogy aztán azt is félretegye egy újabbért vagy a korábbi újrafelvételéért. Mikor fér bele egy kis lassulás, hova lehet beszúrni egy poént, egy érzelmesebb mondatot, és egyáltalán, mikor melyik szavak lesznek a leghatásosabbak, mikor támogatja meg a hatást a szarkazmus, a humor vagy bármi más, és hogyan lehet ideálisan adagolni a váratlan meglepetéseket.
De – ezúttal már – nemcsak az írásról van szó: Sorkin ugyanilyen magabiztosan tudja azt is, milyen hangszín lesz a tökéletes, mikor érdemes percenként százhúsz snittet használni és mikor elidőzni egy arcon, ahogy azt is, hogyan lehet feldobni egy amúgy is feszült monológot néhány vizuális trükkel. Szóval nem csinál semmi különöset, csak az kisujjában van a szakma, és az, hogyan lehet elérni a legnagyobb hatást hatásvadászat nélkül. Vagyis tulajdonképpen ugyanazt csinálja, amit íróként A közösségi hálóban is: pörgőssé, feszültté, izgalmassá és magával ragadóvá tudja tenni akár azt is, ha három színész felolvasást tart a lakógyűlés jegyzőkönyvéből.
És az Elit játszma tényleg Sorkint dicséri, hiába van tele remek színészekkel: ők ugyan szintén jók, azért olyan feledhetetlenül kiemelkedő alakítást nincs a filmben. Azt mondják, a valódi Molly Bloom maga akarta, hogy Jessica Chastain játssza őt – igaz, ki ne akarná –, és jó döntés volt a rendezőtől, hogy úgy táncolt, ahogy a kőr dáma fütyült neki. Chastainben tökéletesen megvan az az egyáltalán nem maszkulin, mégis erőteljes, letaglózó kisugárzás, amivel akkor is ő uralja a vásznat, ha amúgy más erős figurák veszik körbe – ezt bebizonyította már a Zero Dark Thirtyben is, és folyamatosan bizonyítja itt is, lehetetlen nem rá figyelni, ha feltűnik a vásznon.
És Sorkin várat is épít erre az erős alapra: a folyamatosan izgalmas, ezer csavart görgető történeten magán kívül az is érdekes a filmben, ahogyan Chastain figurájában végig jelen van az apjával folyamatos harcban álló kislány, a férfivilágban önerőből érvényesülő nagyasszony és a kudarcai révén mégis a férfiak áldozatává váló, feldühített nőstény tigris is. Így pedig úgy tud „női történet” lenni, hogy abszolút univerzális is marad, pláne, mivel végül persze a legáltalánosabb emberi értékek kérdésére fut ki az egész.
Idris Elba védőügyvédje már kevésbé érdekes figura, bár Elba remekül hozza az őrülten szigorú, mégis teljesen emberi, mondjuk úgy, meleg szívű nagymenőt. Ahogy Kevin Costner apukája is inkább csak a kettőssége, és nem a nagy színész kis játéka miatt érdekes: bár ő a rossz apa a történetben, ezzel együtt sem csak fekete a karaktere.
Ha így rendez a neves író, amikor nem hagyja abba a filmkészítést az utolsó enter lenyomásával, akkor sokkal több Aaron Sorkin-rendezésre lenne szükség a mozikban.
A filmet a Zürichi Filmfesztiválon láttuk, itthon várhatóan december 7-én mutatják be. UPDATE: A filmet január 4-től játsszák a magyar mozik.
(Borítókép: IMDB)
Rovataink a Facebookon