Polanski nyíltan lop Stephen Kingtől, ráadásul rosszul

Hány éve nem csinált jó filmet Roman Polanski? Hány év után szűnik meg a bérelt helye a világ legnevesebb filmfesztiváljain? Nagyjából ezek a kérdések merülnek fel, ha végigszenvedtük az egykori mester újabb gyötrelmesen gyenge, pályakezdőket idéző, zsenialitást nyomokban sem mutató filmjét, a D’après une histoire vraie-t („Igaz történet alapján”).

Még csak nem is az a baj, hogy Polanski és csapata – a forgatókönyvírók között meglepő módon ott van a szintén nagymesternek tartott Olivier Assayas is – gátlástalanul lenyúlta Stephen King Tortúra című regényét, vagy az abból készült, Oscar-díjas Rob Reiner-filmet: ez sem túl szimpatikus dolog, de amióta Woody Allent jelölték a legjobb eredeti (!) forgatókönyv Oscar-díjára A vágy villamosa szóról szóra lemásolt verziójáért, a Blue Jasmine-ért, ezen jobb nem sopánkodni. A baj inkább az, hogy mennyire rosszul csinálják.

A Tortúra itt csak később indul el, de az amatőr dramaturgia miatt az első jelenettől fogva teljesen nyilvánvaló, hogy előbb-utóbb erre fog kifutni a történet. A Hihetetlenül Híres És Hihetetlenül Mély Témákkal Foglalkozó Írónő találkozik egy elég fura rajongóval, aki mindent tudni akar róla, aki semennyire sem tiszteli az intimszféráját, és aki később egyre inkább átveszi az uralmat a nő élete felett. Aztán annak rendje és módja szerint be is zárja a már csak a fél lábát használni képes írót egy vidéki házba, miközben folyamatosan ellenőrzi, miket ír. Stephen King meg közben forog, ha nem is a sírjában, de a sírástól.

Polanski mentségére annyit lehet felhozni, hogy legalább nemcsak egy sztorit akart okosítani magának, hanem egy metaforát próbált meg kifejteni ilyen módon (csakúgy, mint King, aki a drogokkal való küzdelmét írta meg a mindenféle módon fogva tartott író történetében). Az idegen nő arra akarja a maga rázós módszereivel rávenni az írónőt, hogy nézzen szembe saját magával, a félelmeivel, hatoljon mélyre, és írjon valami igazán fontosat, miközben ő épp hogy szabadulni próbálna az írással járó felelősségtől. Azaz a másikat sanyargató figura – akinek a neve is csak annyi, hogy „Ő”, azaz franciául Elle – azt jelképezi, milyen lelki kínokat kell átélnie a művésznek, ha mesterművet akar létrehozni. Ami gondolatnak éppen tényleg egy gondolat, ha eredetinek nem is eredeti, és ha picike, de kiérdemelt és jócskán megszolgált rosszindulattal azt is lehet rá mondani, ezzel Polanski is beállt a „Jajj, de szörnyen nehéz a magunkfajta Igazán Zseniális Művészek sorsa!” témában filmezők sorába, pont az anyám!-mal ugyanezen kesergő Darren Aronofsky mellé.

De persze nem ez a gond a filmmel. Hanem például az, hogy nincs benne egyetlen mondat, amely emberien hangzana, és nem pont úgy, mint egy papírról felolvasott forgatókönyv, és nincs benne egyetlen szituáció sem, amely ne lenne izzadságszagú, és amiről ne üvöltene, hogy nem azért történt meg, mert az élet már csak olyan, hogy ilyenek történnek benne, hanem azért, mert a forgatókönyvírónak meg kellett oldania egy szituációt, és így volt a legegyszerűbb.

És ez a hihetetlenül lusta és kiábrándítóan fantáziátlan leegyszerűsítés a lélektanra is kihat, ez pedig a film legnagyobb problémája, lévén mégiscsak egy lélektani thriller, amelyben csak két dolog nem működik: a lélektan és a thriller. Polanski meg sem kísérel hús-vér embereket teremteni, csakis filmkarakterei vannak, az emberekre általában jellemző érzések vagy gondolatok nélkül. Hiába egyértelmű ugyanis az első pillanattól fogva, hogy ezzel a magát rajongónak nevező nővel valami nagyon nincs rendben, és hiába csinál jelenetenként két olyan dolgot, amitől a világ összes embere hátralépne egy nagyot, és a homloka közepéig húzná a szemöldökét, az írónőnek jó másfél órányi filmidőn keresztül abszolút nem gyanús semmi, sőt, mindenre épp ellenkező módon  reagál, mint egy épeszű ember. Csak egy példa: a rajongó kikönyörgi, hogy hadd nézze meg az író jegyzetfüzeteit, vágyakozva meg is fogdossa azokat, majd, miután ők ketten együtt utaztak egymástól pár centire egy zsúfolt metrón, és láss csodát, a jegyzetfüzetek eltűnnek, az íróban egy kósza pillanatig sem merül fel, hogy a rajongójának ehhez esetleg bármiféle köze is lehetne.

És ilyen érthetetlenül buta az összes szituáció, épp csak egy olyan jelenet hiányzik, amiben a rajongó azt mondaná az írónak, véletlenül abban a nagy, csak kívülről nyitható cellában felejtette a táskáját, de sajnos most nem tud visszamenni érte, mert hirtelen pont megfájdult a bal sarka, ugyan, hozná már ki inkább neki az író, csak vigyázzon, mert akkora a szél, hogy lehet, hogy magától rá fog csukódni a cella ajtaja, a kulcs pedig pont tegnap esett bele a csatornába, amire az írónő lelkesen loholna a ketrecbe a táskáért – na, pont ennyire hiteles az egész. Amivel nemcsak az a baj, hogy fejfájdító hülyeség, hanem az, hogy így a néző törvényszerűen kívül marad a történeten, mert mivel az annyira nem hasonlít egy igazi emberre, nem tud azonosulni a főszereplővel, nem tud együttérezni vele, azaz a film elveszti minden hatását. (A fejfájdításon kívül.)

Pedig ugyanebben a történetben meglenne a lehetőség egy hiteles lélekrajzra: ha Polanski vagy az írók képesek lennének megmutatni, az önbecsülés miféle zuhanása, milyen szeretethiány vagy bármilyen más egyéb okból jutott olyan állapotba az írónő, hogy ilyen könnyedén manipulálható legyen: ezzel máris megteremtenék az együttérzés lehetőségét is. De ilyesmiről szó sincs, mintha az alkotóknak egyáltalán nem lenne fontos a dolgok pszichológiája, sem semmi azon kívül, hogy eljussanak az erőltetett történetük első betűjétől az utolsóig. Így pedig Polanski múzsája, Emmanuelle Seigner (az író) sem igen tud mit játszani, mert azokra a nem emberi érzésekre nincs emberi játék, amiket meg kell mutatnia – de még ehhez képest is kínos az a jelenete, amiben hisztérikus sírást próbál imitálni. Eva Green pedig épp olyan karikaturisztikus, amennyire a szerepe is paródiaszerű.

Polanski olyan újabb kori próbálkozásai, mint Az öldöklés istene, legalább korrektül levezényelt, érdektelen semmiségek voltak. De a D’après une histoire vraie-ből már a korrektség is hiányzik. Mintha ennek a filmnek nem lett volna sem írója, sem dramaturgja, sem rendezője.