A bilincsszex csak a kálvária kezdete volt

Elég jól alakul 2017 Stephen Kingnek. A setét torony csak egy döccenő volt, egy bénázás, amire évekig készültek, aztán valószínűleg akik látták, azok sem emlékeznek rá. Az Az őszintén szólva teljesen meglepő sikere után megérkezett a Gerald's Game, azaz magyarul a Bilincsben című, megfilmesíthetetlennek tartott regényének feldolgozása is, ami folytatja a szériát. Lehet jó King-filmeket csinálni. A Gerald's Game ugyanis feszült, izgalmas, gusztustalan, és tényleg elnézést kérek, de lebilincselő.

De miért is megfilmesíthetetlen? Azért, mert King eredetileg 1992-ben megjelent regénye szinte végig egy szobában játszódik, azon belül is egy szereplő fejében. A filmben ő Jessie (Carla Gugino), akit tehetős férjével (Bruce Greenwood) együtt egy hétvégére kitelepszik a vidéki házba, hogy ott végre semmi ne álljon útjába a férfi szexuális fantáziájának: hogy az ágyhoz bilincselhesse feleségét. A nő belemegy, de pár perc múlva meggondolná magát, a férj azonban nem tágít. Egészen addig, amíg szívinfarktust nem kap, és lefordul az ágyról. A nő ottmarad, a semmi közepén, egy isten háta mögötti házban, messze a civilizációtól, neglizsében megbilincselve egy franciaágyon, ahonnan semmi, de szinte semmi esélye nincsen a menekülésre.

A regényben ebben a pillanatban kapcsol ötösbe Jessie agya, és szépen, lassan kezd belecsúszni a totális őrületbe. A belső hangjai egyre hangosabbak lesznek, egyre több lesz belőlük, megszólal a gyerekkori énje, egy régi szobatársa, miközben próbál elnyomni magában egy olyan traumát, ami szinte az egész helyzetének kiindulópontja volt. A filmben Mike Flanagan író és rendező egy remek trükkel oldja meg ezt a helyzetet. A különböző hangokat összesűrítette két figurává, Jessie halott férje felkel, és a racionalitás hangja lesz, Jessie pedig kap egy erősebb, harcosabb ént. Mint amikor a rajzfilmekben egyszerre van egy szereplő vállán az ördög és angyal, úgy zajlik le a Gerald's Game nagy része. Ahogy a nő megharcol a saját izmaival, a szomjúságával, az életben maradásra tréningezi magát, ahogy felfedez egyik pillanatban egy kóbor kutyát az ágy végében, és amikor egyik este, szinte félig álmodva egy rémisztő figurát lát a szoba végében.

Mike Flanagan innentől kezdve nagyon ügyesen libikókázik két véglet között: az egyik egy túlélőfilm, csak éppen a lakatlan sziget akkora, mint egy rendes méretű luxuságy, a másik pedig egy horrorfilm, amiben valami vadászik egy védtelen nőre. Az a valami egyszerre a film legrémisztőbb dolga, és legsutább része, mondjuk az író-rendező mentsége, hogy egy az egyben a regényből vette. De amikor tudnánk, hogy merre is fog tartani a Gerald's Game, akkor a film közepén kapunk egy túlvilági, túlvilágított flashbacket, amitől az egész több lesz, mint egy egyszerű rémfilm.

Én az a típus vagyok, aki figyeli az új horrorrendezőket, úgyhogy már egy ideje rajta tartom a szemem Mike Flanaganen: ő volt az, aki az Oculussal csinálta meg a hírnevét, a Hush-sal tökéletesítette a stílusát, az Ouija nevű társasjáték-horror folytatásával pedig megmutatta, hogy tud egyszerre szórakozni és szórakoztatni is. A Hush egy nagyon jó film egy nagyon egyszerű dologról: egy süketnéma nőhöz betör egy gyilkos, és minden áron meg akarja ölni, de a nő minden áron ellenáll. Az Ouija 2. pedig egy hatalmas tisztelgés volt a hatvanas-hetvenes évek horrorjai előtt, ahol rémisztgetésből ugyanannyi volt, mint indokolatlan zoomolásokból. Flanagan még azzal is elszórakozott, hogy hiába forgatta digitálisan a filmet, a kép sarkába minden 17 percenként rakott egy ciginyomot, mintha tekercset kellene cserélni a vetítőben.

Ő az a fajta rendező, aki nem ússza meg olcsón. Akármennyire is jól szórakoztam az Azon, azért az ijesztgetései egy kaptafára készültek: ijedt gyerek, lassú közelítés valamire, majd BUMM, feltűnik a bohóc, aki rúgkapálva és sikoltozva indul áldozata irányába. Hatásos, de túl egyszerű. Flanagan viszont nem ez a típus, egy horrorfilmjében sem használt indokolatlanul egy riogatásokat, sőt, a Gerald's Game-ben eljátssza a kedvenc trükkjét is: amikor a kamera végigforog egy szobában, és látjuk, hogy valami ott van a sarokban, de nem kellene, akkor nem ugrasztja ki a bokorból azt a valamit szörnyű vonósokkal és speciális effektusokkal, hanem hagyja, hogy a szemünk sarkából észrevegyük. Sokkal hátborzongatóbb annál, mintha a pofánkba nyomnánk.

És a Gerald's Game is tud ijesztő lenni. És feszült, és megdöbbentő. A vége felé van egy olyan durva jelenet, amitől nekem a könyv olvasása közben is sikerült megszédülnöm, örömmel jelentem, hogy ezt filmben is sikerült visszaadni.  De a hangsúly nem a véren vagy erőszakon, vagy ilyesmi dolgokon van: a Gerald's Game egy jó ötlet, jól megvalósítva, jó színészekkel (Gugino végre kaphatna valami tisztességes elismerést, ezért meg végképp), jó rendezővel, egy jó könyvből. Nehéz hullámvasútnak hívni egy olyan filmet, amiben a főszereplő végig egy pozícióban van, de Flanagan filmje tényleg az.

A Gerald's Game a Netflixen tekinthető meg.