Ön mit tenne a gyereke molesztálójával?

Csoma Sándor filmjére a Friss Húson figyeltünk fel: a Nem történt semmi a legjobb női alakítás díját kapta a fesztiválon, Láng Annamária visszafogott alakítását az Index is kiemelte a kritikájában. 

A Nem történt semmi már egy magyar lakótelepen játszódik, pedig történhetne akárhol, akkor is ökölbe szorulna tőle a kezünk. Te mit tennél, ha megtudnád, hogy mit tett a gyerekeddel a Feri a hetedikről? Szétvernéd a fejét, persze. És valójában?

A rendező Csoma Sándor a magyar közéletet felforgató #metoo-kampány hatására úgy döntött, egy hétre elérhetővé teszi az Indafilmen a kisfilmjét, hogy beszéljen arról: mindez vele történt meg tíz éves korában. 

Az interjú a film történetére vonatkozó szpojlereket tartalmaz, érdemes a film megnézése után olvasni. 

A filmet itt tudja megnézni:

A filmben egy 12 éves kisfiút az egyik szomszédjuk molesztál. A kisfiú elmondja ugyan az anyukájának, ám végül úgy dönt, inkább hallgat, és valójában “Nem történt semmi”. Most azért kerestél meg engem, hogy elmeséld: ez veled történt meg 10 éves korodban. Ez a te szófordulatod? Te mondtad magadnak és másoknak azt, hogy nem történt semmi?

Én 10 éves voltam, amikor egyik délután elfelejtettem magammal kulcsot vinni, és szüleim még nem értek haza a munkájukból. Így a lakótelep kapualjában várakoztam, amikor arra járt a tűzoltó szomszédunk. Egy nagydarab bajszos fickó, emlékszem, hogy a szeme nagyon hideg, halvány kék volt.

Kérdezősködni kezdett, hogy mire várok, elmondtam neki, majd kedvesen érdeklődött még, elbeszélgettünk. Aztán egyszer csak, ahogy a korlátnál álltam, a nadrágom felé nyúlt és megfogdosott. Én ijedten elkezdtem felfelé lépkedni a lépcsőn és remegő hangon csak annyit tudtam kérdezni, hogy: “Mi van?” Ő elindult felfelé utánam, amikor a sarok mögül feltűnt anyukám, épp időben érkezett. A korlát takarásától nem látott semmit, csak annyit észlelt, hogy kicsit zavart és csöndes vagyok. Ugyanazzal a vörös lifttel mentünk fel az emeletre, ami a filmben is szerepel.

Én a filmben lévő kisfiúval szemben hamar elmondtam otthon a történést. Sőt, mivel szégyelltem, apukámnak már azt hazudtam, hogy belerúgtam a fickó lábába. Mindenesetre amikor pár héttel később sétáltunk az utcán, és a szomszéd megjelent szemközt velünk, nagyon megijedtem. Apukám kérdésére, hogy “Ő volt az?”, megráztam leszegett fejem, és azt mondtam, hogy “Nem”. Attól féltem, hogy verekedés lesz, vagy akármilyen konfliktus. Ráadásul a fickó szerintem összecsomagolta volna az apámat. Így elmentünk egymás mellett. A szülőkön kívül egy-két barátomnak is elmeséltem, emlékszem, hogy hallottam, ahogy anyukám az osztályfőnökömnek elmeséli és akkor eléggé szégyelltem magam.

Így utólag, 20 év távlatából, meg tudod fogalmazni, hogy miért szégyellted magad?

Általános iskolában a fiúk közt mindig az a téma, hogy ki a vagányabb, ki mer visszaszólni, ki az erősebb. Erre itt van rólam egy sztori, ahol féltem, képtelen voltam reagálni és a vagányság szikrája is hiányzott belőlem. Akkoriban mindig egymásnál néztük VHS-en, ahogy Schwarzenegger legyepál egy egész hadsereget egymaga, én meg annyira nem voltam képes, hogy belerúgjak a fickóba. Ráadásul az osztályfőnökünkre nagyon felnéztünk, többünknek a példaképe volt, így előtte kifejezetten cikinek éreztem a dolgot. Utólag persze nem hibáztatom magam, pontosan tudom, hogy a sokk hogyan képes lebénítani az embert.

Miért nem mondtad el apukádnak, hogy ki volt az? 

Amellett, hogy féltettem apukámat, attól is tartottam, hogy szemtől szemben kell számon kérjük a szomszédot, akitől akkor szabályosan féltem. Nekem annyiban szerencsém volt, hogy könnyen el tudtam mesélni otthon a történteket, az nem merült fel, hogy ne mondanék igazat. Ráadásul a fickónak nem volt annyi ideje sem, hogy megfenyegessen, szóval ilyen szinten nem volt kibeszéletlen a trauma. Ez sok áldozatnál másképp van, akiknek esetleg nem ennyire szoros a viszonya a szüleivel, vagy csak annyira szégyellik a dolgot, hogy a hallgatást választják.

És maga a szembesítés is egy félelmetes dolog egy gyerek számára. Plusz rengeteg történetet hallani arról, hogy a traumák folyamatos, újbóli felemlegetése, átélése csak mélyíti a lelki sebeket egy gyerek számára. Sokat olvastam arról is, hogy az áldozatok gyakran hibáztatják magukat a történtek miatt, hogy ők viselkedtek úgy, amit az elkövető félreérthetett. Nos, ez az én esetemben nem merült fel, mert egy 10 éves kisfiú voltam, aki nem nagyon értette mi történik, csak annyit tudott, hogy valami nem helyénvaló.

Foglalkoztál ezzel a történettel azóta? Úgy értem jártál pszichológushoz vagy hasonló segítőhöz?

Nem volt erre szükség, de nem is volt divat akkoriban. El tudtam mondani a szüleimnek, a barátaimnak is, akik szintén nagyon empatikusak voltak, nem cikiztek egyáltalán. Kicsit élveztem is, hogy mindenki az én történetemre kíváncsi. Persze, amikor hazafele tartottam a suliból, még jó ideig félve közelítettem meg a kapualjat, hiába kísért el anyukám néhány hónapig.

Mikor döntöttél úgy, hogy filmben dolgozod fel a történetet?

Mindig próbálok személyes élményekből építkezni, hiszen arról tud mesélni leginkább az ember. És gyakran fordulok a gyerekkorom élményeihez, traumáihoz. Így hordozok még magamban olyan történeteket, amik egyszer majd vászonra kerülnek. Érdekes volt, hogy így 20 év távlatából

Most már a film elkészülte után már teljesen külső szemlélőként tudok ránézni erre az élményre. Mondhatom, hogy teljesen feldolgoztam.

A szereplőidnek, a stábnak elmondtad, hogy ez veled történt?

Igen, mindenkinek elmeséltem és sajnos kiderült, hogy egyáltalán nem vagyok egyedül a történetemmel. Volt olyan a stábban, akivel sokkal komolyabb dolgok történtek, így szívügyének tekintette a filmet. Talán egy picit neki is segített, hogy végig csináltuk.

A főszereplő kisfiúnak is? Hogy reagált?

Varga Zéténynek, a kisfiúnak csak burkoltan meséltem el, talán az apukája felvilágosította róla. De az instrukciók során sosem voltam direkt. Kerestünk vele a saját életéből olyan – a közelmúltban történt – élményeket, amikben a szégyen, a hallgatás, a félelem megjelent. És ezekhez tértünk vissza mindig a felvételek előtt. Az egyik erősebb osztálytársa beleszórta új iskolatáskájába a hegyezőjének a tartalmát, amit Zétény nem mert elmondani otthon, plusz ugye az osztálytárssal sem mert nyílt konfliktust vállalni. Ez egy tökéletes analógiája volt annak, amit ugyan erősebben, de a filmben át kellett éljen.

A Weinstein-ügy, a me too-kampány, a Marton-ügy felforgatta a közéletet. Te hogy élted meg ezeket a napokat?

A filmem már év elején elkészült, így az én “hallgatásom” már korábban megtört. De az én életemnek nem is volt egy olyan súlyos traumája ez, ahogyan a jelenlegi ügyek során előkerülő áldozatoknak viszont igen. Abban biztos vagyok, hogy ezek a történetek sajnos ott lapulnak minden területen – nem csak a színház és a film világában – de ugyanúgy mindenhol, ahol az alá-fölérendeltségi viszony megjelenik. Hogy ez most beszédtéma lett, szerintem egy fontos lépés ahhoz, hogy az áldozatok előlépjenek és elinduljon egy közös traumafeldolgozás. Én is azért mesélem el a történetem, és teszem elérhetővé a filmem, hogy diskurzus induljon és esetleg segítsem azokat, akik még bizonytalanok, hogy előlépjenek-e a sötétből.

Persze, sokaknak egyértelműnek tűnik a metoo-kampány, mégsem az, nagyon sok kérdést és ellentmondást szül, és nagyon bántó, áldozathibáztató kommentet is. Ezt a részét hogy élted meg?

Magának a kampánynak örülök. Az áldozatok kiállásának van egy felszabadító ereje önmaguk és a közösség számára is. Azt azonban kissé rezignáltan figyelem, ahogy az ismerőseim a Facebookon vérre menő vitákat folytatnak a kérdésben, pedig néha ugyanazon a véleményen vannak, csak pontatlanul fogalmaznak. Gyakran félelmetessé is válik a lincshangulat, pedig ha kellő empátia van bennünk, nem csak az áldozatot kell meghallgassuk, de esélyt kell adjunk az esetleges elkövető reakciójának is. Más kérdés, hogy általában ezektől a reakcióktól is ökölbe szorul az ember keze. Az áldozathibáztatás kiveri nálam a biztosítékot. Olvastam egy cikket, amiben Sárosdi Lillát az általa eljátszott szerepek miatt feslett erkölcsű nőnek próbálják beállítani és lejáratni. Mintegy sugalmazva azt, hogy ami történt vele, azt magának is köszönheti, vagy épp megérdemelte. Én több darabot láttam az idézettek közül, többnyire remeknek találom őket, Lillát pedig nagyszerű színésznőnek. Nagyon károsnak találom ezeket az összemosásokat, torzításokat.

A filmedben az anyuka a főszereplő, az ő vívódását követjük, miért őt tetted a középpontba?

A személyes történeteknél gyakran jól jön, ha eltávolodunk egy kicsit a saját nézőpontunktól. Könnyebb volt így mesélni róla, hogy nem a saját szememen át kellett újra élnem, hanem egy másik perspektívából. Valamint járatlanabb útnak éreztem, hogy nem a tényleges áldozat a főszereplő, hanem az anya, aki ugyanúgy elszenvedője a történetnek.