Miért van még film egyáltalán? Az elején kitaláltak mindent!

Tök vicces belegondolni, hogy amikor felfedezték a filmkészítés műfaját, az úttörő filmesek pontosan ugyanarra használták a készüléket, amire az átlagemberek használják ma a telefonjaikat. Lefilmezték a gügyögő csecsemőt, a család macskáját, az első lépéseit egy kisgyereknek, a vacsorát a cimborákkal, a parkot, a kikötőt, aztán később a külföldi utcákat, egzotikus tájakat, fura népeket. És néha náluk is bekandikált egy kéz, aki éppen próbálja igazgatni a szereplőket. Egy illedelmes azbesztmegbaszta.

Persze Auguste és Louis Lumière-nek, valamint a később általuk alkalmazott operatőröknek egy nagy szerkezetet kellett cipelniük, kézzel hajtaniuk, aztán nagyjából szemmel megsaccolni, hogy mit fognak látni majd akkor, ha előhívják, mert nézőke az nem volt rajta.

A Lumière fivérek 108 filmjének digitálisan restaurált kópiáját mutatja be egy csokorban a Lumière! című dokumentumfilm, ami tényleg semmi másból nem áll, mint ezekből a kisfilmekből. Vagyis nem, egy dolog még szó szerint rárakódik: a rendező, és nem mellesleg a cannes-i filmfesztivál igazgatójának, Thierry Frémaux -nak a narrációja (magyar változatban László Zsolt). Nyilván narráció nélkül nehéz lenne kontextusba helyezni, azt, amit látunk, nem tudnánk a helyszínt, az okot, az időt, a környezetet, és a szereplőket, Frémaux  viszont néha rettenetesen túltolja a szerepét.

Mivel minden film 50 másodperc, ennyi idő alatt a narrátor felhívja a figyelmet a filmnyelvre, a kompozícióra, a szándékra, segít nekünk észrevenni az apró részleteket ("figyeljék csak az embert a hátsó sarokban!"), amitől viszont néha kifejezetten egy tudálékoskodó tanárbácsinak tűnik, aki tutira akar menni, hogy mindenki rendesen látott mindent. Néha a stílust túlzásba viszi, az információtartalma viszont letagadhatatlan.

És az az egész filmre is igaz: elsőre egészen biztosan szörnyű gondolat lehet sokaknak, hogy akkor most 108 darab, 50 másodperces némafilmet kell nézni, miközben egy tanárbácsi magyaráz, de a Lumière! tartalmának minősége vitathatatlan. Azon nyilván nincs mit ragozni, hogy a fivérek találták ki a filmezést, nélkülük mozi helyett valószínűleg még mindig varietékre járnánk, (ez persze erős túlzás, Edison ott loholt a nyomukban, a fivérek operatőreit ki is utasították az Egyesült Államokból a feltaláló kérésére), nélkülük lehet, hogy más lenne a Marvel-univerzum, vagy mondjuk a francia új hullám. De a történelmi szerep mellett sokkal érdekesebb azt látni, hogy Lumière-ék filmjei mennyire viccesek.

A narráció segít megdönteni néhány tévhitet a munkamódszerükkel kapcsolatban, a széles körben az első mozgóképnek tartott A munkaidő végéről például kiderül, hogy legalább három különböző változatban létezik, de nem tudjuk egyértelműen, hogy melyiket forgatták először. És ugye Lumière-éket mindenki alapvetően dokumentaristáknak tartották, olyanoknak, akik lecövekelik a kamerát, aztán rögzítik a világot. De ha jobban megnézzük a filmjeiket, akkor elég egyértelmű lesz, hogy ha nem is mindent, de nagyon sok helyzetet ők alakítottak úgy, hogy a kamerához a legjobban passzoljanak. Az olyanokról nem is beszélve, amikor egy kisfilmben Georges Mélies-t megszégyenítő trükkel mutatják meg, hogy ha elüt valakit egy autó, akkor a járókelők össze tudják ragasztani a darabjait. Gyakorlatilag már mindent kitaláltak a műfaj első pár évében.

A digitális felújításra nem lehet panasz, vásznon nézve a Lumière-filmek tényleg fantasztikusan néznek ki, teljesen működik a mélységélesség, egészen messzire láthatunk a francia tájban vagy éppen Lyon épületei között. Fremaux sokszor a korai filmeket a francia festészethez hasonlítja, ami először kicsit fárasztónak hat, de jobban belegondolva egyrészt igaza van, másrészt meg az akkori nézőknek lehet, hogy tényleg Renoir volt a legközelebbi referenciapont.

Egy kisfilmnél a rendező megjegyzi, hogy a nézők itt nem a szereplőket figyelték, hanem azt, hogy a háttérben lévő fák levelét fújja a szél. Tele van ilyen apró, érdekes látni-, és tudnivalóval a Lumière!, csak meg kell tanulni nem mindig a narrátorra figyelni.