Bennünket már egy bankrabló sem menthet meg

MV5BMDMxNDVlYjUtMTFkMy00NTEzLWIxZTQtOTBjNTlhZjRiMmU5XkEyXkFqcGde
2017.11.22. 07:25

Ha a magyar filmekből kell megítélnünk, Magyarország elég csehül áll nemzeti hősökkel. A Kincsem alapján egy ló a mi a büszkeségünk, a legújabb, milliárdos költségvetésű projekt alapján pedig egy köztörvényes bűnöző, aki csajozásra, jó kocsikra és luxusra költötte a pénzt, amit a bankokból elrabolt.

Ami egyébként nagyon jó filmtéma: vajon mi kell ahhoz, hogy egy ország szemében Robin Hood-szerű hős válhasson valakiből csak azért, mert elveszi a pénzt a bankoktól, és folyamatosan kiszúr a rendőrséggel meg a belügyminisztériummal? Mennyire kell alacsony szinten lennie egy országban a közbizalomnak, hogy a nép ennyire ácsingózzon valakire, aki rosszat tesz a hatalom, a bürokrácia és a gazdagok képviselőivel? Milyen néplélek az, amit annyira fűt a gyűlölet azok iránt, akiket népnyúzónak tartunk, hogy inkább egy fegyveres, hedonista bűnözővel szimpatizálunk, csak hogy velük ne kelljen? És még afölött is inkább félrenézünk, hogy valójában nem a vagyonosokat érte kár, hanem a hozzánk hasonló kisembereket, a fejükhöz szorított fegyverrel megfélemlített banki ügyfélszolgálatosokat, meg alkalmanként pár tucat, magát összevizelő csinovnyikot, akik pont rosszkor voltak rossz helyén, amikor kivették volna a bankból a sárga csekkre valót.

MV5BNDdiNjE5NmQtYmNlNy00OGVmLTk4N2UtYjc0MTcxNjE0NTBlXkEyXkFqcGde
Fotó: Szabó Adrienn

De Antal Nimród, A Viszkis író-rendezője minderről az égadta világon semmit nem akart elmondani, pedig ha valami, akkor ez a vonzata érdekes a sztorinak.

Vagy legalábbis érdekesebb, mint egy, a kertévék vasárnap este nyolcas idősávjába illő, sablonos, bankrablós akciófilm Ladákba és Zsigulikba ültetett kistestvérének cselekménye.

Mert a hol aktívabban, hol szünetekkel már tizennégy éve készülgető Viszkis-filmprojektből Antal végül semmivel nem hozott ki többet ennél.

Még akkor sem, ha a film egyik fő figurája, a bankrabló utáni nyomozást végző rendőr elcsépelt posztmodernséggel próbálja is oldani a helyzetet, ironikusnak szánt mondatokkal arról, hogy mennyire sablonos is Ambrus Attila története nehéz gyerekkorral, javítóintézettel, megalázó katonaélményekkel. De attól, hogy az író maga is konstatálja, elég közhelyes a filmje sztorija, attól még nem lesz kevésbé közhelyes az egész. Pláne, hogy Antal Nimród maga is megelégszik a legelcsépeltebb filmes közhelyek futószalagra emlékeztető elővezetésével és gépies egymás mögé pakolásával.

Nem is csak az olyan apróságokban, hogy a rendőr szobájának a falán egy pisztolyról szerepel kép, az asztalán Polizei feliratú kávésbögre, a mellényzsebében meg egy üvegcsényi tabletta, hogy egyszerre több szemet is bevehessen, amikor rájön a kézremegés és az izzadás – mint a világ összes filmjében, amelyben szerepel rendőr. De a film fele olyan, mint egy nagyon-nagyon kibővített montázsjelenet az Eye of the Tiger dallamaira, ami más filmben két és fél perc, itt meg ötven.

Antal mindent csak sablonokban közöl, mintha felolvasná egy vázlatfüzet egymás alá írt félmondatait: a kis Ambrus Attila boldog a nagyi mellett. Snitt. Attila rátalál a hokizás örömére. Snitt. A kamasz Ambrus Attila látja a nagyi koporsóját. Snitt. Attila boldogtalan a nevelőszülőknél. Snitt. Attilát leköpik a társai a javítóban. Snitt. A felnőtt Attila megtalálja a helyét a hokis társak mellett, ami abból derül ki, hogy széles mosollyal kacagva issza velük a vodkát. Snitt.

Ebből kijöhetne akár egy érdekes, sajátos stílusú sűrítés is, de Antal Nimród sem nem érdekesen, sem nem stílusosan nyúl ezekhez a jelenetekhez, hanem mintha csak kötelező lenne túlesnie rajtuk, ha már életrajzi filmről van szó. A vágás ugyan egyszer-egyszer jópofa, amikor tényleg másodpercek alatt folynak át egymásba a hasonló jelenetek, de legtöbbször nincs szó még ennyi játékosságról sem, csak arról, hogy a legalapvetőbb információt a legegyszerűbb, legegyértelműbb, leginkább magától értetődő és félreérhetetlen jelzésekkel adják át, olyan rövid idő alatt, hogy a jelenetek semmiképp se szolgálhassanak semmi másra – mondjuk a lélekrajz kifejtésére –, mint egyszerű információközlésre.

Ráadásul Antal, úgy tűnik, teljesen megelégszik a valósággal, annak ellenére, hogy A Viszkishez hasonló, autós üldözéses látványfilmet jellemzően inkább azért néz az ember, hogy különösebb legyen a realitásnál, nem a dokumentarista hűség kedvéért. És lett is volna mit átírni, kezdve rögtön a tényleg sablonos gyerekkorral, amelynek tizenöt félperces részlete helyett akár el is fért volna egy jobban elmesélt epizód a gyerekkorból, át az olyan, dramaturgiailag teljesen hiteltelen (bár lehet, hogy valós) körülményeken, mint hogy a hokiban abszolút tehetségtelen Ambrus pusztán azért kap munkát, hobbit és ingyen lakást, mert az edzőnek fontos, hogy a fiú erdélyi. Vagy a fejfájdítóan bugyuta elfogásig, amely persze tökéletesen megegyezik ezerhatszáztizenöt korábbi hollywoodi gagyival (és itt spoiler következik azoknak, akik nem olvasnak Wikipédiát): a rabló már éppen átérne az országhatáron, épp csak egyetlen kurta másodperc híja van, amikor végül mégis sikerül a nagy leleplezés.

Pedig máskülönben Antal Nimród nem ügyel annyira a hitelességre, legalábbis olyankor, amikor pedig kivételesen mégis jó lenne. Persze nem az az igazán nagy probléma, hogy az 1,1 milliárd forintos költségvetésből nem tellett arra, hogy cgi-jal eltakarják a kilencvenes évekbeli Budapest képein a pár évvel ezelőtt installált elektromos kijelzőt a villamosmegállóból, a 2001-es emlékművet a Kossuth térről vagy a mai bicikliutakat a flaszterről.

Hanem az autós üldözésről, ami eleve olyan hatást kelt, mintha valaki fegyverrel kényszerítette volna az alkotókat, hogy márpedig itt nem lesz mozibemutató, amíg valaki ide nem rángat a bokájánál fogva egy Igazi Hollywoodi Jelenetet, Opel Astrákra cserélve az Audikat persze.

Ráadásul egy ilyen filmben, ami már-már zavaróan az arcunkba tolja a húsz évvel ezelőtti Magyarországot felismerhetővé tévő külsőségeket, és ilyen pontosan ügyelnek az életrajzi adatok egyezésére, egészen röhejesen hat, hogy egy senkit meg nem sebesítő, menekülő bankrablóra a kommandósok száguldó autóból lőnek géppisztollyal a zsúfolt város közepén, a rendőrök meg azonnal agyonlőnék, amint tudják – már tényleg csak az hiányzik egy igazi B kategóriás gagyihoz, hogy egy ütközéstől fel is robbanjon egy Lada Samara.

Ennyire bitang

MV5BZmRkOTgyM2UtZGZjOC00YzcxLTgzZTMtOGVkZTNmYmU2N2MzXkEyXkFqcGde

Index: 4/10 

De valójában mindez csak szőrszálhasogatás lenne, ha máskülönben lenne egy olyan erős magja a filmnek, amelyből kinőve amúgy simán elférne egy-két vadhajtás is.

De A Viszkis magja pici és csenevész: nem áll másból, mint a közhelyes sztoriból. Ambrusnak pénz kell az állampolgárságra, de nincs pénze, úgyhogy bankot rabol, aztán örül, hogy van pénze, ezért újra meg újra bankot rabol – még néhány montázs! –, aztán elkapják, majd vallatják a rendőrségen.

Ennyi.

Antalt tényleg nem érdekli a sztori társadalmi vetülete, de még az egyéni lélekrajz sem, legalábbis bő két órára elég soványka háttér, hogy „azért loptam, mert pénzt akartam”. Sőt, egy idő után valamiért már maga a sztori sem érdekli: a Viszkis szökése után kábé még három percig tart a film, és ebbe a három percbe zsúfolta bele a hajtóvadászatot a szökött rab után, a társadalom reakcióját, a szabadulást és a keramikusként újrakezdett életet. Azaz minderről nem tudunk meg semmit, ami nem is lenne olyan nagy baj, ha nem ennyire életrajzközpontú lenne a film, hanem eleve egy bizonyos kiragadott sztorit akarna elmondani.

Így A Viszkis nem tud több lenni egy hangulatos, a kilencvenes évek Budapestjének atmoszféráját jól elkapó, pörgős, semmitmondó akciófilmnél, a közepes forgatókönyv miatti közepes színészi alakításokkal. Nem igazán derül ki, milyen színész a színiegyetemista főszereplő, Szalay Bence, mert leginkább csak csúnyán kell néznie, és néz is becsülettel. Móga Piroska a barátnőjeként tíz tisztességes mondatot, ha kapott, és azt mind jól el is mondja, aztán amikor végül kiderülne, mi is bujkált a lelkében, Antal érthetetlen módon gyorsan kiküldi egy oldalajtón, és mégsem derül ki róla semmi, amit ugye nem is lehet eljátszani. Schneider Zoltánnak meg nyomozóként az a legfőbb feladata, hogy egy két lábon járó közhelyet megelevenítve belemondja a kamerába a józanabb mondatokat, ellenpontozandó Ambrus Attila hősiességének mítoszát. 

De hiába, mert Antal Nimród – akarva vagy akaratlanul – tényleg hőst csinál a rablóból.

Mert bár megjelenik a két álláspont, a modern Robin Hoodé és a lovagias történetet a tényekkel ellensúlyozó nyomozóé, Antal végül totálisan hitelteleníti a személyes bosszúra ácsingózó, annak érdekében bevallottan hazugságra is vetemedő, izzadós, idegbeteg zsarut, míg a Viszkis egyenes háttal, a nagybetűs Igazság mellett kiállva képviseli a maga álláspontját, szóval filmes szempontból nem kérdés, kivel lehet azonosulni. Magyar égre magyar csillagot, magyar szívbe magyar bűnözőt!

Borítókép: Jelenet a filmből. Fotó:  Szabó Adrienn.

Ne maradjon le semmiről!