Woody Allen jobb filmet írt, mint már jó pár éve bármikor

2017.12.15. 05:29
Woody Allent régóta nem érdekli már a filmkészítés.

Más kérdés, hogy ennek ellenére – vagy épp ezért – évente gyártja a filmeket, olyan sebességgel, mintha futószalag szállítaná őket. Illetve a futószalag kicsit még túl kedves hasonlat is: egy gyárban legalább van minőség-ellenőrzés, míg Allen nevéhez jó ideje olyan ostoba, ügyetlen, csapnivalóan megírt, félvállról vett, lélektanilag nevetséges filmek kötődnek, amilyenekért egy gyárigazgató már tombolna dühében. (Kivéve, ha becsúszik egy olyan lopás, mint a Blue Jasmine, amely A vágy villamosa jelöletlen átvétele volt, azt pedig legalább jól megírta Tennessee Williams.)

Ehhez képest a Wonder Wheel – Az óriáskerék kifejezetten pozitív csalódás. Ezen a filmen végre legalább már nem abban látszik a totális rendezői érdektelenség, hogy az egészben ne lenne egy jó mondat vagy egy jó szituáció, hanem csak abban, hogy a színészeknek láthatóan egyetlen egyszer sem volt lehetőségük elpróbálni a késői Woody Allenhez képest egész jó forgatókönyvet. Igaz, ez is eléggé rányomja a bélyegét az egészre, de azért nem annyira, mint a megszokottabb esetben: amikor jó színészek próbálnak eladni egy rettenetes filmet.

Így csak a film amúgy is jelenlévő modorossága erősödik fel nagyon, mert minden színész a legalapvetőbb, legegyszerűbb sablonokból oldja meg az összes jelenetét, mintha egy némafilmben látnánk a szomorúságtól lebiggyedő ajkakat, a haragtól összeráncolt homlokokat, a meglepődéstől viccesen elkerekedő szemeket, és a többi, általános iskolai színjátszókörre emlékeztető színészi megoldást. Amit mindenképp szomorú nézni, de Kate Winslet esetében még dühítő is, mert nehéz elhinni, hogy egy ilyen kaliberű színész maga lenne ennyire lusta, és ne a körülmények és a nemtörődöm rendező hozta volna ilyen helyzetbe; pláne, mivel ha a pantomimes reakcióknál összetettebb, mélyebb érzelmek ábrázolásáról van szó, Winslet tökéletesen meggyőző tud lenni.

Mert a Wonder Wheelben végre újra vannak valamivel mélyebb és összetettebb érzések. Az 50-es években játszódó történet egy húszéves lányról (Juno Temple) és családjáról szól, aki kamaszként hozzáment egy maffiavezérhez, de most már belátta a hibáját, és visszamenekül az akkor őt kitagadó apjához (Jim Belushi) és az ő új feleségéhez (Winslet). És ezzel akaratán kívül bele is rondít a férje mellett boldogtalan mostohaanya második kamaszkorába: az a sármos, fiatal férfi (Justin Timberlake), aki épp titkos viszonyt folytat Winslettel, elcsábítja a lányt is. Ami önmagában még nem lenne több egy ezerszer látott melodrámánál, de Allen ezúttal újra úgy ír az emberi lélekről, mintha látott volna már élő embert, és mintha tudná, mitől válik drámává a dráma. (Borzasztó, hogy ezt pont arról a Woody Allenről kell leírni, akit pontosan az ilyesmik mesteri tudása miatt imádott a világ, de hát a rendezőnek volt ideje, hogy sárba döntse saját reputációját, és lelkesen élt is a lehetőséggel.)

A Wonder Wheel ugyanis ad egy igazi, görög drámába illő vétséget Kate Winsletnek: a pusztító, halálos mérgű féltékenységet.

Ez pedig hozzátesz Winslet karakteréhez, és ezzel persze az egész filmhez egy második réteget is a nyilvánvalón túl: csak részben szól arról, hogy van-e esélye egy boldogtalan házasságban élő családanyának a második esélyre, a csodaszámba menően tökéletes párkapcsolatra annak ellenére, hogy minden – a rettenetes, pincérnői állása, az óriáskerék mögötti, céllövölde fölötti vityillóban töltött estéi, a pocakos, iszákos férje – ez ellen szól. Allen emellett viszont eggyel növeli a tétet: behozza azt a kérdést, hogy mit tesz meg a saját esélyei növelése érdekében egy igazán elkeseredett nő, és hogy ez az elkeseredettség el tudja-e annyira feketíteni a vért az erekben és a gondolatokat a fejben, amitől végleg eltorzulhat a személyiség, a jellem.

Ennyire felemás

IMDB: 6,1

Rotten Tomatoes: 32%

Metacritic: 45

Index: 5,5/10

És bár a film nem tud semmi olyat elmondani minderről, ami igazán újszerű és revelatív lehetne, de jól, átérezhetően tudja ábrázolni a folyamat stációit, van benne meglepetés és egy kis izgalom is, és Winslet karaktere van annyira összetett személyiség, hogy kárpótolni tudjon a többiek kétdimenziós mivoltáért. Azoknak meg aztán pláne szolgáltat izgalmakat a film, akik összemosnák a felesége nevelt lányát feleségül vevő rendező magánéletét a film cselekményével: Allen elment hozzájuk a pofonért azzal, hogy egy olyan férfiról beszél, aki előbb az anyával, majd a nevelt lányával jön össze, ráadásul erkölcsileg még ő kerül ki győztesként a helyzetből.

A Wonder Wheel nemcsak azért nem tud nagy film lenni, mert a történet csak egy kicsivel emelkedik a popkornmelodrámák fölé, de Allen nemtörődömsége miatt sem. És ez nemcsak a színészi játék primitívségében mutatkozik meg, de a vizualitáson is: a film ebben is mindig a lehető legegyszerűbb képi megoldásokat keni oda a lehető legegyszerűbb módon; például a fénnyel való finom játék helyett ha hangulatváltás van örömből rosszkedv felé, egész egyszerűen egy csapásra lekapcsolja a fényeket, hogy sötétebb legyen a szereplők arca.

Ha optimistán nézzük a dolgokat, jó, hogy Woody Allen újra megmutatta: hiába tűnt úgy sokszor, azért mégsem felejtette el teljesen, hogyan is kell filmet írni és rendezni. Ha egy kicsit sötétebben látjuk ugyanazt, akkor viszont

a Wonder Wheel azt mutatta meg, Allen ennyire képes olyankor, amikor épp újkori önmagához képest kiemelkedő teljesítményt nyújt. Csak ennyire.

Ne maradjon le semmiről!