Az akciófilmek porlevese

Vannak filmek, amik igyekeznek jó előre, még a címben egyértelművé tenni, hogy miről is szólnak, nehogy bárkit is meglepetés érjen. A 24 óra a halálig is ilyen: főszereplője Travis Conrad (Ethan Hawke), aki egy különösen veszélyes, egykori zsoldos, akit a történet egy pontján megölnek, viszont egy forradalmi orvosi beavatkozásnak köszönhetően vissza tudják hozni az életbe, de csak 24 óra erejéig. Ennyiből már elég jól lehet következtetni arra, hogy milyen jellegű filmmel is van dolgunk. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a rendezőnek Brian Smrznek ez a második filmje és elsősorban kaszkadőr akciók vezetőjeként, illetve second unit directorként dolgozott, akkor tényleg nincs kérdés, hogy mire váltunk jegyet.

A lövöldözésen van a hangsúly, nem a logikán, az érzelmeken, a karakterfejlődésen vagy bármi máson. Ezzel együtt is a 24 óra a halálig egy olyan film, amire csak azoknak érdemes beülni, akik a John Woo-féle akciókon nőttek fel, sok vérrel és lassítással. Ezekből van a legtöbb a filmben, viszont nekik is fel fog tűnni, hogy túl sok eredeti megoldással nem sikerült a készítőknek előrukkolniuk. 

A történet szerint Travis Conrad 1 éve veszítette el gyerekét és feleségét. Előtte zsoldosként kereste a kenyerét, de a családi tragédia után hátrahagyott mindent. A film elején viszont kísért a múlt, feltűnik Jim Morrow (Paul Anderson), hogy egy munkára visszacsábítsa Travist, hiszen ehhez a legjobbra van szükség, amiért hajlandó a korábbi cége csillagászati összegeket is kifizetni. Kis unszolás után igent mond a feladatra, aminek során egy olyan embert kell eltenni láb alól, aki kitálalna a cégről, illetve az ártatlan emberek életét követelő orvosi kísérletekről.

A célszemélyt védi egy Lin (Qing Xu) nevű ügynök, akivel főhősünk később természetesen összeszűri a levet, illetve kiderül a megbízó cégről is 1-2 dolog, de semmi olyasmi, amit korábban másik akciófilmben ne láthattunk volna. A legnagyobb baj pedig, hogy a sok korábban látott elemből nem áll össze egy egész, illetve az akció sincs eltúlozva annyira, hogy inkább szórakozásként gondoljunk rá.

Először is a film, mintha nem akarna B-film lenni. A színészek úgy játszanak, az akciók úgy vannak felvéve, mintha ez egy komoly akciófilm lenne. Annak ellenére, hogy a történetet nyilván olyan, mint egy filmes porleves: adjunk hozzá egy kis forró vizet, kavarjuk el és már kész is. Egy téli estén nagyon jól tud esni ez is, de anyuka húslevesével azért nem keverné össze senki. Ugyanez a helyzet a 24 óra a haláliggal, ami használja a kliséket a családját elvesztett egykori zsoldostól elkezdve, a tiltott kísérleteket végző nagyvállalaton át a magát úriembernek kiadó főgonoszig.

Ha egy filmben komikusan sok embert ölnek meg és gyakran bántóan nevetséges módon maradnak életben a szereplők egy pisztolypárbaj közepette, fontos, hogy valahogy ezt ellensúlyozza a film. Az egyik megoldás lehet az, hogy eleve nem veszi komolyan magát, hogy a közönség tényleg felszabadultan figyelhessen a látványra.

A tónusból adódóan viszont a 24 óra a halálig, mintha komolyabb film akarna lenni. Olyan, amire talán tényleg igent mondana Ethan Hawke azok után, hogy végigolvasta a forgatókönyvet. Amiben van valami súlya a főszereplő érzéseinek, a mély gyásznak és kiábrándultságnak. Ezt viszont nem sikerült érzékeltetni, bár a készítők gondolom büszkék arra, hogy a halálból visszahozott főszereplő milyen szép metafora, hiszen jelképesen meghalt ő is akkor, amikor szerettei odavesztek. De ez minden, amit ki tudtak ebből hozni.

Egyébként az akció folyik, úgy mint több tucat másik, erre kihegyezett filmben, a leszámolások közben viszont nehéz nem úgy érezni, mintha egy youtube-os összeállítást néznénk az elmúlt 15 év akcióiból. A megvalósításra nincs panasz, látszik, hogy a rendező nem most kezdte a szakmát, viszont az is, hogy ő inkább a megvalósításhoz ért és nem a megtervezéshez. Önálló ötletek híján, sablonos történettel és magát túlságosan komolyan vevő hangulattal pedig nem lehet túlságosan izgalmas akciófilmet készíteni.

A színészeket is sikerült elvesztegetni. Ethan Hawke, mintha azért jött volna, hogy eljátssza Max Payne-t, a mindenkit legyilkoló, gyászoló akcióhőst, a forgatókönyv viszont semmilyen támpontot nem ad az alakításhoz. Így a közönség sem tud semmilyen kapcsolatot kialakítani a főszereplővel, akiről egyébként tényleg csak annyi derül ki, hogy emberek meggyilkolásában nincs párja.

Édesapját Rutger Hauer, a főgonoszt pedig a Trónok harca jóságos és bölcs Davosaként megismert Liam Cunningham alakítja. Mondani sem kell, egyikük sem tud megmutatni semmit abból, hogy milyen színész. Hauer alig kap jelenetet és egyébként sincs különösebb funkciója a történetben. Cunningham több jelenetet kap, de ezekben csak néhány mondatot kell elmondania, de azok is a lehető legbutábbak és klisésebbek. Nem is tud belőle többet kihozni, kiállásában pedig egyébként sincs meg az a gonoszság, ami egy ilyen jellegű film, ennyire ki nem talált főgonoszához szükséges. Így viszont sótlanok maradnak, ahogy maga a film is az. Teljesen felesleges moziban nézni, hamarosan úgyis átkerül a streaming szolgáltatókra, illetve a kábeltévékre, ahol az igazi helye van.