Egy csodabogár kezében a messzi-messzi galaxis

Amikor bejelentették, hogy J.J. Abrams fogja rendezni a visszatérő Csillagok háborúja-trilógia első részét, Az ébredő Erőt, senki sem lepődött meg őszintén. Abrams már sikeresen újraindította a Star Treket is, remekül tudja kézben tartani azt, hogy a filmjeiből ne szivárogjon ki semmi, és nem mellesleg eljutott a karrierjének abba a fázisába, ahol már látványosan nyúlta a nyolcvanas évek spielbergi stílusát (lásd Super 8). Még ha lopta is a stílusát, az egyértelmű volt, hogy Abrams igenis a megfelelő ember arra a feladatra, hogy 31 év kihagyás után folytassa a történetet. Ő egy biztonsági játékos. 

Amikor viszont bejelentették, hogy az utána következő részt Rian Johnson fogja készíteni, akkor már lehetett lelkesedni: a Lucasfilm ahelyett, hogy valami unalmas, érdektelen kis- vagy nagyiparost talált volna, inkább olyasvalakit keresett, aki mögött még nem volt hatalmas blockbuster, nem hódította meg a fél világot egy tévésorozattal, és nem majmolta egyenesen egy korábbi generáció stílusát a nosztalgiafaktor miatt. Rian Johnson csak egy tehetséges író-rendező volt, akit a Sundance-en fedeztek fel, és egészen a Breaking Bad leghíresebb részeiig vitte. Onnantól pedig meg sem állt a messzi-messzi galaxisig. Ráadásul tényleg bombahír volt Az utolsó Jedik előtt pár héttel, hogy Johnson nemcsak egy részt rendezhetett a sorozatból, hanem kap majd egy komplett trilógiát, ami már nem a Skywalker-család szappanoperája lesz, hanem sosem látott karakterekről fog szólni, sosem látott helyszíneken.

De hogyan jutott Rian Johnson idáig? Bemutatjuk.

A korai kísérletezés

Brick, azaz Tégla, azaz magyar címmel Beépülve. Ez a címe Rian Johnson első filmjének címe, annak az első filmjének, amihez 2005-ben már hozzávágtak egy díjat, és egy fődíj-jelölést a Sundance filmfesztiválon. A Beépülve egy furcsa kevercs volt, ötvözte a korszak tinidrámáit a film noirok egyéni látásmódjával. A komoly szinten nulla pénznek számító költségvetésből készült film sztorija a következő volt: egy fiatal srácot (Joseph Gordon-Levitt) felhívja a volt barátnője azzal, hogy bajban van. Az adott barátnő hulláját pedig két nap múlva megtalálják a csatornában. A srác aztán elkezd nyomozni, de valahogy úgy, mint a negyvenes-ötvenes évek keménykötésű detektívjei, azaz sok konkrétumot nem tud, de van egy kemény fellépése, ami után megáll a tudománya. A csavar pedig az, hogy a filmben szinte csak és kizárólag tinik játszanak, akik viszont pontosan úgy viselkednek, mint a detektívfilmek sztereotípiái, a verőlegénytől kezdve a femme fatale-ig.

Az egy dolog, hogy Johnson egészen invenciózus rendező (ha valaki egy jó példát akar látni a stílusából, itt ez a 2006-os, zseniális videoklipje, amit a Mountain Goatsnak készített), de a forgatókönyírói képessége is megmutatkozott a Beépülve szövegeiben: Gordon-Levitt és a teljes szereplőgárda olyan szlengben beszél, amihez jól jönne néha egy kódfejtő kisokos. Nem úgy, ahogy Humphrey Bogart vagy Robert Mitchum beszélt évtizedekkel korábban (azt azért meg lehet fejteni), hanem olyan szavakat és kifejezéseket használnak, amik szinte teljesen idegennek hatnak a szereplők szájából. 

Az ambiciózus második film

Johnson a Beépülve után még nem lett sztárrendező, de már tudott híres embereket szerezni a projektjeinek. Így került második filmjébe, a Szélhámos fivérekbe (eredeti cím: The Brothers Bloom) Rachel Weisz, Adrien Brody, és a Marvel-előtti Mark Ruffalo. A Beépülve egyöntetűen jó fogadtatása után a Szélhámos fivérek erősen megosztotta a kritikusokat és a nézőket (ez egy majdnem állandó elem Johnson karrierjében), és első blikkre tényleg le lehetne annyival söpörni, mint egy kicsit erőszakosabb Wes Anderson-koppintás. A híres színészek mellett Johnson ráadásul maga mögött hagyott mindent, amit ismert: a Beépülve a saját középiskolájának városában forgott, addig a második filmjét már Romániában, Csehországban, és Szerbiában készítette, ráadásul a dilis stílus miatt komoly díszletekkel és kosztümökkel. 

A sztori egy szélhámos testvérpárról szólt (Brody és Ruffalo), akik gazdag embereket kopasztottak meg, de visszavonulnának. Utoljára viszont még egyszer bevállalnak egy melót, és rászállnak egy hercegnőre (Weisz), aztán indul a kalamajka, főleg azért, mert a testvérpár egyik fele már kezd egy kicsit megzakkanni, és miután gyerekkora óta szélhámoskodik, kezd összezavarodni, hogy mi az igaz és mi nem. A Szélhámos fivérek egyébként szörnyen modorosnak hangzik, de tök szórakoztató film, ami néha túl fejvesztve váltakozik a dráma és a tréfa, de ettől lesz igazán egyedi, és nem csak egy Anderson-klón.

Bruce Willis megint jó színész

Bár időrendben Johnson tévés rendezéseit kellene előszednem, de az majd a következő bekezdés lesz. 2012-ben előállt valamivel, amit senki sem gondolt volna: újra kúl színészt csinált Bruce Willisből a Looper – A jövő gyilkosa című, csavaros, időutazós sci-fivel. A Looper egy olyan világban játszódott, ahol a jelenben fizetett bérgyilkosok ölik meg azokat, akiket a jövőben el akarnak tüntetni, és visszaküldik őket az időben. Egy ilyen bérgyilkos Joe (Joseph Gordon-Levitt, már megint, most a fiatal Willisnek maszkírozva), akinek egész jól megy az élete, amíg egy nap a meggyilkolásra szánt ember nem más, mint az idősebb önmaga (Bruce Willis). Ez nagyjából a film egyharmada, innentől indult be tényleg Johnson fantáziája. Bár nem mintha az nem lett volna elég, hogy kitalált nem egy, hanem két olyan különböző idősíkú világot, ahol az időutazás realitás. Ráadásul nem olyan tisztán és szervezetten, mint ahogy mondjuk egy Star Trek-filmtől várnánk el, a Looperben ugyanis zsákot húznak az ember fejére, és betuszkolják egy hatalmas kazánba.

Willist sokan – mi is gyakran – vádolják azzal, hogy már csak lustaságból csinál filmeket, nemhogy 100 százalékot, de még 50-et is alig teljesít. A Looper ennek teljesen az ellentéte, ha egyszer elkészül majd a színész életrajza, akkor ez a film lesz az, amit a kései karrierjének csúcspontjaként emlegethetnek. Johnson pedig nemcsak egy remek forgatókönyvet és fantáziadús rendezést adott alá, hanem megmutatta, hogy az akciójelenetek és világteremtés mellett ért ahhoz, hogy ne lőjön el minden petárdát a film bemutatója előtt. Azt ugyanis ügyesen titokban tudta tartani, hogy a film harmadik fele gyakorlatilag egy meglepetés volt mindenki előtt, ugyanis egy isten háta mögötti farmon játszódott, egy telepatikus képességű kisgyerekkel, és az ő egyedülálló anyjával, akit Emily Blunt játszott. A Looper így lett valami sokkal több és érdekesebb, mint egy egyszerű időutazós akciófilm Bruce Willis-szel. Így lett egy látványos morfondírozás arról, hogy az erőszak csak erőszakot szül.

Walter White bukása

Még mielőtt a Looper visszahozta volna a költségvetésének háromszorosát a világon, Johnson készített három részt abból a sorozatból, amit valószínűleg többen láttak, mint az összes filmjét együtt: a Breaking Bad három különböző évadának epizódjából rendezett egyet-egyet, de az igazán emlékezetes az első és az utolsó volt. Az első a Fly volt, egy klasszikus „bottle episode”, ami a tévés terminológiában azt jelenti, hogy a szereplőket összetoborozzák egy helyszínre, hogy kiengedjessék a feszültségeiket. A Fly lényege az volt, hogy a methfőző Walter White, és segédje, Jesse bennragadtak a saját laborjukban, és próbálták elkapni a címben szereplő legyet. És igen, nem igazán történik közben semmi, Johnson viszont telerakta apró ügyes fogással a részt (például van egy rövid jelenet, amiben Walter White leesik egy létráról, rá egy szekrényre, onnan pedig a földre, majd feltápászkodik Bryan Cranston – mind egy vágás nélküli snittben).

A másik, Ozymandiast pedig a Breaking Bad talán legjobb epizódjának tartják sokan: a sorozat végjátékát elindító részben Walter White birodalma úgy kezd összeomlani, mint a címben szereplő uralkodóé. Az egyik állandó szereplőt, a Walter után nyomozó Hanket hidegvérrel, a főszereplő szeme láttára kivégzik, és végignézheti azt is, hogy minden, amit évekig felépített, hogy lesz a semmié. Bár az IMDb látogatói értékeléseit ritkán kell figyelembe venni, itt azért érdemes megnézni, hogy az Ozymandias jelenleg is 9,9-en áll, több mint 90 ezer szavazat alapján.

Mi lesz most?

Az utolsó Jedikben tényleg az az érdekes, hogy Johnson volt egy személyben a forgatókönyvíró és rendező is, és ennél nagyobb hatalmat maximum csak George Lucas tudott gyakorolni az előzményfilmeken. A végeredményen meg is látszik: Az ébredő Erő nyaktörő tempója után Az utolsó Jedik olyan, mint egy lassan építkező, szerteágazó, történetmesélésben és a szereplők döntéseiben is nagyon furcsa kanyarokat vevő dráma, amit meg-meg szakítanak páratlanul látványos, és egy-két esetben teljesen lélegzetelállító jelenetek. Lehet vitatkozni azzal, hogy Johnson mennyire terelte tovább a jó úton az új karaktereket (Köbli Norbert forgatókönyvíró szerint például elbaltázta ezt a feladatot), de az biztos, hogy valami egyedit kezdett velük. Kylo Ren és Rey egymáshoz való viszonya, és az a módszer, ahogy összekötötte őket a sztori során, tipikusan Rian Johnson-féle megoldás volt: egy egyszerű vizuális ötlet, amihez nem kellenek óriási technikai bravúrok, csak a filmnyelv ismerete, és annak magas szintű használata. Azaz ha úgy vágunk össze két fényévekre lévő, más helyszínen tartózkodó szereplőt, mintha egymással beszélgetnének, az úgy is fog kinézni.

Két nappal Az utolsó Jedik premierje után tartotta Rian Johnson a 44. születésnapját. Azt nem tudjuk, hogy olvassa-e az új filmjéről írt reakciókat – a szinte egyöntetű kritikai siker után a nézők elég durván elkezdtek nekimenni –, de az mindenképpen érdekes, hogy a Disney és Kathleen Kennedy producer őt találta a leginkább alkalmasabbnak, hogy elnavigálja a Star Wars-világát valami új felé. Én speciel kíváncsian várom, hogy merre fog kanyarodni, de azt sajnálom, hogy ezzel a döntésével pár évre biztosan megszűnt Rian Johnson, a kicsi, érdekes filmeket és tévés epizódokat készítő rendező.

A cikkhez nagy segítséget nyújtott a Vox anyaga.