Hugh Jackman akkorát kamuzik, megáll az ész

2018.01.03. 05:09

Hugh Jackman egy pofátlan kóklernek állít szupergiccses emléket a legújabb filmjében. Egy pofátlan kóklernek, aki különböző átverésekből és emberek másságából (értsd: betegségéből vagy fogyatékosságából) húzott hasznot, illetve épített karriert. A legnagyobb showman főszereplője, P. T. Barnum ugyanis egy egykor valóban létező személy, akit ugyan a modern szórakoztatóipar egyik nagy újítójaként örökít meg az ausztrál Michael Gracey legelső rendezése, az életútja alapján nekem sokkal inkább egy arcátlan szélhámosnak tűnik, aki kihasznált másokat.

Barnum többek között egy majomfej és egy halfarok gusztustalan kombinációját fidzsi hableánynak kikiáltva keltett szenzációt, egy törpenövésű kisfiút pedig (Napóleonnak öltöztetve) Hüvelyk Matyi tábornokként tett ismertté, akinek a közönség jókedve érdekében már ötéves korában piálnia és dohányoznia kellett, miközben a valódi koránál hét évvel idősebbnek hazudták. De Barnum nem csupán az ő korát hamisította meg: egy vak, majdnem teljesen lebénult fekete rabszolgát George Washington 161 éves dajkájaként vetett a közönsége elé. A szerencsétlen, Joice Heth nevű nőt ráadásul még holtában is sikerült megaláznia, a halála után nyilvános boncolást rendezett, amelyre külön belépőt szedett (nyilván), és amelyen aztán jól ki is derült, hogy a nő kora valójában óriási kamu, nagyjából fele annyi idős volt, mint amennyinek állították. Barnum – gyakorlott hantásként – akkor annyival reagált a leleplezésre, hogy a boncasztalon igazából valaki más fekszik, Heth valójában nem is halott, sőt, épp Európában turnézik, aztán később végül beismerte a hazugságot. (A Barnum-cirkusz, P. T. Barnum halála után, Magyarországra is eljutott, több lap, illetve naplójában Csáth Géza is, beszámolt róla.)

Ennyit ér

legn

Index: 2/10

IMDb: 7,9/10

Rotten Tomatoes: 53%

The Telegraph: 2/5

Rolling Stone: 1,5/4

Senki ne értsen félre, tényleg nem az böki a csőröm, hogy filmet készítettek egy arcátlan kóklerről, továbbra is baromi szívesen megnéznék mondjuk egy hiteles életrajzi drámát Barnumról, hanem hogy ennek a fickónak a pályájából egy ilyen karácsonyi cukormázba mártott Disney-giccset csináltak, ami bocsánatosnak, sőt, egyenesen jópofának láttatja a főszereplő hazugságait, és szemet huny az életrajz igazán para részletei felett. Joice Heth különösen kellemetlen sztoriját például még csak nyomokban se keressük a filmben, úgy el van hallgatva, mintha ez a szerencsétlen sorsú nő soha nem is létezett volna.

Mit tudunk akkor meg Hugh Jackman családi musicaljéből? Hogy a szegény szabó fia (ez Barnum) végül tényleg meghódítja a jómódú családba született szíve hölgyét, Charityt (Michelle Williams), akit aztán feleségül vesz, és aki minden nehezítő körülmény (akad egy pár) kitart mellette. Barnum közben szakadatlanul próbálja bizonyítani apósának, hogy egy nem egy csóró senki, mint ahogy hiszi, majd amikor a freakshow végre beindul, akkor meg a New York Herald szőrösszívű kritikusát próbálja mindenáron megnyerni magának, aki viszont egyenesen irtózik a Barnum-féle olcsó szórakoztatástól.

Ekkor kerül a képbe Zac Efron karaktere, a New York-i sznobok köreiben otthonosan mozgó színházi ember, aki előbb a szakmaiságát teszi kockára azzal, hogy Barnum mellé szegődik, majd később a családját is, amikor jómódú ficsúrként beleszeret a társulat egyik artistájába. A sztori nem tartogat nagy meglepetéseket, a hangsúly sokkal inkább a tényleg tök látványos éneklős-táncolós jeleneteken van, amikből hiába van dögivel, nem lesz tőlük érdekesebb A legnagyobb showman, még úgy sem, hogy a dalokat az a páros (Benj Pasek és Justin Paul) szerezte, amelyik a Kaliforniai álom zenéjéért Oscart és Golden Globe-ot is kapott.

A legnagyobb showman nemcsak a zenés-táncos cirkuszi kavalkádban veszik el, hanem a saját súlytalanságában, a kiherélt valóságban is. Végig a komfortzónán belül mozog: mosolyra fakaszt, ahol mosolyra kell fakasztania, meghat, ahol meg kell hatnia, és szomorú, ahol szomorúnak kell lennie. Egyetlen pontján sem lepi meg a nézőt, sőt, pont olyan kiszámíthatóan szolgálja ki, ahogy mondjuk a pornó is teszi, csak itt értelemszerűen sokkal több érzést kapunk.

Michael Gracey mozija közben egy óriási kliségyűjtemény is, olyan rettenetesen közhelyes üzenetekkel, hogy a szerelem nem ismer sem határokat, sem társadalmi különbségeket, a kudarcaink ellenére is lehetünk sikeresek, a család mindennél fontosabb, bármit túlél, és hogy tökre nem szégyen kilógni a sorból. Olyan gondolatok ezek, amelyekben egy kicsit mindannyian szeretnénk hinni, de aztán amint elkezdünk hinni bennük, az élet általában jól felpofoz érte minket. A legnagyobb showman azonban legalább két óra húsz perc erejéig elhiteti velünk ezeket a közhelyeket, és az átlag mozinéző tényleg jól fogja érezni magát, még akkor is, ha a film egy olyan embert idealizál, akit talán inkább elrettentő példaként kellene mutogatni. A legnagyobb showman összességében véve pont olyan olcsó szórakozás, mint amilyen P. T. Barnum cirkusza is volt – az is megtalálta a saját közönségét, és Hugh Jackman filmje is meg fogja találni.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!