Az Apavadászat alatt bealudtak mellettem. Kétszer.

Mindig is szerettem Owen Wilsont és a filmjeit. Soha nem volt egy színészóriás, a filmjei sem voltak Oscar-díjas remekművek, de mindig volt annyira vicces és szórakoztató, hogy másfél-két óráig kikapcsolódást nyújtson. Legújabb filmje, az Apavadászat azonban nagyon mellé ment, ilyen fárasztó és unalmas filmet még soha nem láttam moziban, és ezzel nem csak én voltam így.

Kyle (Owen Wilson) és Peter (Ed Helms) felnőtt, relatíve sikeres ikerpár. Előbbi jóképű életművész, aki szósz-modellként keresi betegre magát, utóbbi pedig egy konzervatív, begyöpösödött, elvált orvos. A két testvér nincs valami jó viszonyban, ráadásul abban a hitben élték az életüket, hogy az apjuk már régen meghalt. Édesanyjuk (Glenn Close) éppen készül újból férjhez menni, melynek örömére úgy dönt, elmondja fiainak, hogy

a két férfi pedig apavadászatra indul.

A történet röviden ennyi, tehát egy fikarcnyi eredetiség sincs benne. A Mamma Mia, a Star Wars, az Így jártam anyátokkal is erre az egy problémára épült, de még Tom Cruise-nak is volt hasonló tematikájú filmje a Jack Reacher 2. 

Sok újat nem lehet ebből kihozni, nem is értettem, mire még egy ilyen film, de bíztam Owen Wilsonban. Mint azonban két hosszú órával később kiderült, a bizodalmam teljesen alaptalan volt, ugyanis kvázi leforgatták élőszereplőkkel a South Parkból Cartman mama piszkos múltját, ahol az volt a kérdés, hogy

„Ki Cartman apja: Folyóvíz törzsfőnök, Séf bácsi, Mr. Garrison, vagy esetleg a Denver Broncos bajnokcsapata?”

Ez egész 120 perc arról szól, ki dugta meg a fiúk anyját. Először jön a sztárfocista, utána egy pszichopata tolvaj, majd egy rendőr és így tovább. Kyle-ék folyamatosan göngyölítik fel a szálakat, a poén az egészben pedig elvileg az, ahogy a különböző férfiak elmesélik nekik, hogy olyan jókat szexeltek az anyjukkal, hogy már a gondolattól is feláll a farkuk. 

Az egész végtelenül erőltetett és ízléstelen, és még véletlenül sem vicces. Egy időn túl pedig már annyira fárasztó, hogy az ember konkrétan bealszik rajta. Az első óra után már szinte senki sem nézte a filmet rajtam kívül: a nézők vagy telefonoztak, vagy csendben beszélgettek egymással, az egyik mellettem ülő nő pedig konkrétan elaludt a film közben. Nagyjából fél órát aludhatott, amikor egy hangosabb jelentre felriadt, hogy öt perc múlva megint elnyomja az álom. 

Az unalmas ízléstelenséget ráadásul sikerült még nyomasztóvá is tenni a végére, amikor az utolsó fél órában csavartak egy olyat a történeten, ami semmi esetre sem illik egy vígjátékhoz, ráadásul az egészet még rosszul is adták elő. Filmélményként az Apavadászat tehát minden részletében pocsék, kikapcsolódásnak pedig drága, hisz aludni otthon is tud az ember, ráadásul ingyen és párnák között.