A feleségem szerint hülye vagyok

Armie Hammer 1986-ban született Los Angelesben. Már tizenkilenc évesen játszott filmben, de az első igazán nagy dobása az volt, amikor 2010-ben eljátszott egy ikerpárt David Fincher három Oscar-díjas Facebook-filmjében, A közösségi hálóban. Aztán ő volt a címszereplő Johnny Depp oldalán A magányos lovasban, majd főszerepet játszott még egy nagy hollywoodi produkcióban, az Az U.N.C.L.E. embere című Guy Ritchie-filmben is. Azóta viszont csak független filmekben szerepel, nemrég például a szintén Oscarra jelölt Éjszakai ragadozókban. A magyar mozikban csütörtök óta látható az eredetileg csak egy kis költségvetésű művészfilmnek készült, egy kamasz fiú és egy fiatal férfi szerelméről szóló Szólíts a neveden, amely az alkotók legnagyobb meglepetésére végighódítja a díjátadókat, és annak ellenére, hogy egy olasz rendező félig olasz nyelvű filmjéről van szó, négy Oscar-díjra is jelölték, köztük a legjobb filmére is.

A Szólíts a neveden idősebb főszereplője Armie Hammer, akit arról is kérdeztünk, bánja-e, hogy csak partnerét jelölték Oscarra (igaz, őt pedig Golden Globe-ra), hogy miért nem játszik már Hollywoodban, hogy belőle akarták-e kifaragni a következő Brad Pittet, és hogyan élte meg, amikor az egyik filmje egy botrány miatt eltűnt a süllyesztőben.

Tudatos döntés volt, hogy több hollywoodi blockbuster után most egy független, kis költségvetésű művészfilmben szerepelt?

Igen. Ki akartam próbálni, milyen hollywoodi blockbusterek hősének lenni, és nagyon jó buli is volt. Részt vettem több olyan film elkészítésében, amelyekre azóta is büszke vagyok, A közösségi hálótól A magányos lovason át Az U.N.C.L.E. emberéig, és ez mind nagyon nagy élmény volt, de közben azért mégis vágyakoztam valami egész más után is. Vágytam arra az érzésre, amikor igazán feszegetik a határaimat, amikor igazi kihívások elé állítanak. Fiatal színészhallgatóként a színművészeti iskolákban mást sem hallasz, mint hogy mennyire képes megváltoztatni egy film az életedet, és hogy micsoda szenvedéllyel, milyen összetett indokok miatt műveljük is azt a művészeti ágat, amit választottunk. Én is ezért szerettem bele a színészkedésbe. Több ilyen élményt akartam megélni.

És Hollywood hogyan állt a döntéséhez? Nem akartak egy új Brad Pittet csinálni önből?

Végül talán már nem. Régebben talán valóban próbáltak errefelé tolni, de azzal a döntésemmel, hogy az elmúlt három évben egyetlen, abban a stúdiórendszerben készült filmben sem vettem részt, elég világosan kifejeztem a véleményemet erről.

Meg hát tőlem ők csinálhatnak, amit akarnak, attól én még azt fogom csinálni, amit én akarok.

Ha egészen őszinte akar lenni, nem gondolta, hogy önt is Oscar-díjra jelölik a Szólíts a neveden-ért?

Senki nem számított Oscar-jelölésre. Amikor leutaztunk az olasz vidékre, Cremába, hogy leforgassuk a filmet, egyikünk se számított semmire ebből a felhajtásból. Ha akkor, a forgatás végén bárki azt mondta volna, hogy egy teljes évet promóciós és sajtóturnéval fogunk tölteni, nem hittük volna el. Azt gondoltuk, csak egy aprócska, gyönyörű filmet forgattunk. És teljesen őszintén mondom – úgy, hogy tényleg egy csomót gondolkodtam ezen –, nekem az volt a legnagyobb jutalom, hogy részt vehettem ebben a filmben, találkozhattam Luca Guadagninóval, akit mostanra közeli, jó barátomnak nevezhetek, és ugyanez igaz Timothée Chalamet-re is (a film rendezője és másik főszereplője – K. B.). És tanulhattam egy csomó mindent saját magamról. Emellett tényleg semmiféle felhajtásra nincs szükségem.

Sőt, és erről beszélgettem a feleségemmel is, aki szerint hülye vagyok, de akkor is: talán jobban is élveztem volna az egészet, ha megcsináljuk a filmet, és utána nem nézi meg senki. Az egész Oscar-kampány dögletesen fárasztó. Olyan, mint egy politikai kampány: folyamatosan utazol, folyamatosan emberekkel beszélsz, mert tulajdonképpen meg kell próbálnod eladnod magadat, hogy a film ezért meg azért érdemelné meg annyira a díjat, bla, bla, bla. És egy idő után ez már-már lealacsonyítja azt az élményt, amit a film elkészítése jelentett. Pedig az életem egyik leggyönyörűbbje volt, amit szinte semmiért nem cserélnék el a világon. És akkor is ugyanígy éreznék, ha senki sem látta volna a filmet.

És az zavarja, ha a közönségnek nem tetszik valamelyik filmje?

Ha erre most azt mondanám, hogy nem, az azért nem lenne egészen igaz. Egy filmbe annyi erőfeszítést, szívet és lelket kell beletenned, hogy ha az emberek nem szeretik a végeredményt, az egy kicsit olyan, mintha a te egy részedet utasítanák el. A művészet és a film végül is egy közvetítő ember és ember között.

Egy nagyobb anyagi bukás befolyásolja a karrierjét?

Talán igen, bár a saját tapasztalatom azt mutatja, hogy ugyanúgy dolgozhattam tovább akkor is, ha egy film annyira nem teljesített jól, mint mondjuk A magányos lovas esetében. Sőt, Luca azt mondta, a filmjeim közül pont az az egyik kedvence. A box office csak a szakma üzleti oldala: ha ez a része nem is működik jól, attól még én lehetek ugyanolyan büszke egy filmemre, és szerethetem továbbra is ugyanannyira a szakmám többi részét.

A Szólíts a neveden egyszerre beszél egy csomó mindenről: a homoszexualitásról, a kamaszkor szabadságáról, a szerelemről. Az ön számára miről szólt elsősorban?

Szerintem főként a szerelem élvezetéről és ünnepléséről szól, akármilyen formában is jelenik meg ez a szerelem. Ez a film gyönyörűen és ábrándosan beszél a szerelemről. Eddigi, rövid pályafutásom során még sosem találkoztam még egy olyan történettel, amelyben két férfi ennyire természetesen és magától értetődően szeret egymásba, és ráadásul ezért senkinek nem kell megfizetnie. Ebben a történetben nincs ellenség vagy főgonosz, senki nem betegedik meg, senkivel nem fordul szembe a családja, senkit nem közösít ki a társadalom, senkit nem vernek meg azért, mert meleg. Ez a film egyszerűen csak az ünnepli, hogy két emberi lény szerelmes egymásba. És nekem ez benne a legfontosabb.

Fontos azért, hogy a filmben két férfiről van szó?

A két főszereplő számára nem tűnik igazán fontosnak, hiszen mindegyiküknek megvan a maga nagy pillanata a másik nemmel is. Elióba szerelmes egy lány, és ő is szeret vele lenni, miközben azért Oliverbe is szerelmes, akinek viszont szintén van barátnője.

Ebben a filmben a szerelem rugalmas, folyékony dolog, és jó esetben a nézővel is azt érteti meg, hogy a szerelem, az szerelem, és kész.

Mit gondol a saját figurájáról, Oliverről? Ő meleg vagy egy hetero férfi, aki történetesen épp egy másik férfiba szeret bele?

Nem is tudom. Persze, nekem is megvan erre a saját válaszom, de épp attól olyan jó ez a film, hogy annyiféleképpen értelmezhető, és meghagyja minden nézőnek, hogy a saját véleménye alapján interpretálja, és mindenki a saját, egyéni verziójával jöjjön ki a moziból. Vegyük mondjuk az apuka monológját a film legvégén: vajon egyszerűen azt mondja, kár, hogy neki nem volt lehetősége átélni ugyanezt a nagy szerelmet, vagy azt mondja, nagyon örül, hogy a fia átélhette, vagy azt, hogy neki is megvolt a maga meleg szerelme, de nem mert érte nyúlni? Ez csak a néző értelmezésén múlik.

Mindenesetre szerintem Oliver egy kicsit ellentmondásos figura: annyi érzés, érzelem és lehetőség kavarog benne, hogy talán maga dönt úgy, inkább nem teszi meg a nagy lépést. Talán Elio a bátrabb kettejük közül: ő az, aki őszintén ki meri mondani, hogy „veled akarok lenni”, és ez kell ahhoz, hogy Oliver is reagálni tudjon. Pedig Olivernek is nyilvánvalóan vannak érzései Elio iránt, csak épp hiányzik belőle a merészség ahhoz, hogy tegyen is valamit.

Mit gondol a film végéről? (SPOILER: Oliver végül feleségül vesz egy nőt.) Ez tragikus, hiszen Elio és Oliver nem lehetnek együtt, vagy Oliver számára happy end, mert talál valakit, akit szeret, és akivel nyugodtan együtt lehet?

Ez nagyon jó kérdés, nem is tudok egyértelműen felelni. Van egy mondat, amit Oliver mond Eliónak arról, hogy irigyli, milyen jól kezelik ezt az egészet a szülei: „Ha az én apám jött volna rá erre, azonnal elküldött volna egy javítóintézetbe.” Ebből az egy sorból ki lehet hallani Oliver és a szülei kapcsolatának minden jellemzőjét: ők nem támogatták volna, ha Oliver úgy dönt, hogy azt az életet éli, ami talán valójában fakad a lelkéből. Ez a pillanat ugyan szomorú, de mégis, az egész beszélgetésben az a gondolat a legfontosabb, hogy „ne azért sírj, mert véget ért, hanem mosolyogj, mert megtörtént”. És tényleg, Olivernek gyönyörű élményekben volt része ezen az olasz vidéken.

Ön személyesen hisz a szerelem rugalmasságában, folyékonyságában, amit említett? Valóban bárki bárkibe beleszerethet, nemtől függetlenül?

Az mindenesetre biztos, hogy találkoztam már olyan emberekkel, akikre ez igaz volt. És ők valóban úgy érezték, hogy a szerelem minden létező formájában nagyszerű dolog. Az én esetemben ez a forma az, hogy mélységesen beleszerettem a feleségembe, aztán született két gyerekünk, akiket szintén mélyen szeretek. A szerelem hatalmas erő, olyannyira, hogy nem feltétlenül lehet mindig skatulyákba helyezni.

Tudna olyan apja lenni a gyerekeinek, mint a filmben Mr. Perlman, Elio apukája, aki abszolút elfogadja a fia bármilyen érzését, és csak az érdekli, hogy ő boldog legyen?

Nagyon szeretném megpróbálni. Nagyon szeretnék törekedni arra, hogy olyan apa legyek, aki belátja, hogy a gyerekei ugyan az övéi, mégsem azonosak ővele, és minden joguk megvan ahhoz, hogy eldöntsék, kik akarnak lenni, és hogyan szeretnének élni. Ehhez érzelmileg hihetetlenül érettnek kell lenni. Mr. Perlman nemes kihívás minden apa előtt:

vajon mi is ki tudnánk mondani a gyerekeinknek, hogy amennyiben önazonos vagy, amennyiben tényleg ez vagy te, én támogatlak, és nem számít, hogy miben is találod meg magadat?

Nekem például nehéz lenne elfogadnom, ha a gyerekeim is úgy döntenének, színészek szeretnének lenni, mert pontosan tudom, mennyire nehéz az az életstílus, amit ez megkövetel. Mégis, ha ők ezt az életet szeretnék élni, nekem támogatnom kell őket ebben is. És ugyanez igaz a vallási meggyőződésükre, a szerelmi életükre, és mindenre, ami tőlük függ, nem pedig az én előítéleteimtől.

Az apuka a monológban arról is beszél, milyen fontos, hogy megéljük, elgyászoljuk azokat az igazi, hatalmas traumákat, amiket a szerelem okozni képes, és amiket először szinte lehetetlennek tűnik feldolgozni. Ön élt már át ilyen traumát a szerelem miatt?

Persze. Azt hiszem, mindenki első találkozása a szerelemmel vagy az elvakult lángolással általában szomorúsággal végződik. Annak, amit az apuka mond, az a lényege, hogy ne dobjuk el mindazt, ami jó volt, csak azért, mert nem akarjuk megélni a rosszat, mert néha igenis szabad egy kicsit melankolikusnak lenni, nincs ezzel semmi baj. És ez gyönyörű üzenet.

Ön is szerepelt Nate Parker Egy nemzet születése című filmjében, amelyet az egyik legbiztosabb Oscar-esélyesnek tartottak, de amikor kiderült, hogy a rendező korábban megerőszakolt egy nőt, aki később öngyilkos lett, a Parker személye körüli botrányban végül a film is nyomtalanul elsüllyedt. Ezt hogyan élte meg?

Tudja, ebben az egészben – persze nem számítva Nate ügyét – az szomorított el a legjobban, hogy ez egy nagyon fontos film lett volna, fontos dolgokat mondott el a faji kérdésről, és kemény állításokat fogalmazott meg ezzel kapcsolatban Amerika múltjáról. Azt gondoltam, ez a film fontos része lehetett volna a múlttal való szembenézésnek. De persze ebből végül nem lett semmi.

Mit gondol, milyen szinten befolyásolja a rendező személye az elkészült filmet? Lehet attól még fontos és jó egy film, hogy a rendezőjéről kiderül néhány komoly bűn?

Konkrétan az Egy nemzet születésére gondol?

Nem csak arra, gondolhatunk akár a Harvey Weinstenhez kötődő filmekre is.

Huh. Egy elkészült filmen annyi ember keze nyoma és ujjlenyomata van rajta, bár a rendező személye vitathatatlanul a legfontosabb, mégiscsak az ő projektjéről van szó. De igazából nem tudom, mit válaszolhatnék erre a kérdésre azon kívül, hogy... Vagyis, őszintén szólva, egyáltalán nem tudom, hogyan válaszoljak.

Borítókép: Tommaso Boddi / Getty Images Hungary.