Egy igazi amerikai proli tragikomédiája

Az Margot Robbie nagy szerencsétlensége, hogy Frances McDormand pont idén alakított olyat a Három óriásplakát Ebbing határában (kritikánk) című filmben, hogy nincs olyan filmes grémium, ami nem neki adná oda az aktuális díját, legyen az Golden Globe, vagy éppen a hamarosan következő Oscar. Pedig ha jövőre mutatják be, Margot lenne a befutó. Az Én, Tonya az ő vagy az anyját alakító Allison Janney játéka nélkül is egy jó, vagyis inkább lenyűgöző film, de a két nő a klasszikusok közé emeli. Nem az a típusú sportfilm, mint a Rocky, hanem egy olyan tragikomédia, ami mélyebbre vájkál az egykori műkorcsolyázónő életében, mint az OLAF bizottság az egyszeri NER-lovag zsebében.

Tonya Hardingról az átlagember annyit tudott, már ha egyáltalán, hogy az 1994-es téli olimpia előtt valaki egy vascsővel szétverte legnagyobb riválisa, Nancy Kerrigan térdét, és később kiderült, hogy az illetőnek köze van Harding exférjéhez. És ez gáz ugye, ki az isten fogja elhinni rólad, hogy nem te veretted szét a konkurenciát, ha eleve úgy könyveltek el, mint egy erőszakos prolit? Mert ez Harding egész életét, karrierjét végigkísérte.

Ez film azt a Hardingot mutatja meg, akit egy olyan átlagember, ha nem rajongója a sportnak, vagy nem amerikai, nem ismerhetett. A tapló prolit, aki büszke arra, hogy olyan, amilyen, és soha, sehol, semmilyen körülmények között nem fogta vissza magát. Akkor sem, amikor tizenévesen már sokkal jobb volt, mint bárki az országban, és úgy szórta a triplákat, mint senki más: de a viselkedése, a prolisága és a kézzel, magának varrt fellépőruhája (meg a gyerekként levadászott nyulak irhájából varrt bundája) nem felelt meg annak a képnek, amit az amerikai műkorcsolyaszövetség látni akart. Azaz a habos-babos ruhában mosolygó, tökéletesre sminkelt Disney-hercegnőket, akinek tipp-topp anyja és öltönyös apja összesen 64 foggal mosolyog a lelátóról.

Harding anjya ezzel szemben egy megkeseredett, többször elvált vidéki tahó volt, aki csikkről gyújtott rá és a reggeli kávét nem cukorral, hanem whiskey-vel ízesítette. A lányát verte, és azért vitte jégre, mert látott benne annyi potenciált, hogy abból pénzt láthasson, legalább annyit, hogy ne neki kelljen a lányát eltartani. Harding úgy nőtt fel, hogy ha szüksége volt valamire, azt el kellett vennie, mert odaadni senki nem adta oda neki. Az apja nem bírta a gyűrődést, és otthagyta az iszonyatosan tuskó káromkodásokat eleresztő feleségét, és Hardingból egy Kicsiént nevelt volna idővel, ha a csaj 15 évesen bele nem szeret egy Jeff (Sebastian Stan) nevű fasziba, amit pár hónappal később a muter ezzel a kérdéssel nyugtázott:

Persze ha azt hinné bárki is, hogy Jeff Grál-lovag volt, hát frászt volt az, egy erőszakos barom volt, aki átvette az anyja szerepét. Onnantól ő verte Hardingot, aki egyik bántalmazótól a másikhoz került és érezte úgy egy idő után, hogy mivel őt megint verik, tulajdonképpen biztos megérdemli. Ezek az önreflexiós beszólások a kamerából kinéző, közönségnek beszélő Robbie-val különösen megrázóak tudnak lenni a film első harmadában, de a rendező Craig Gillespie és az író Steven Rogers ezt azzal ellensúlyozta - mármint a veszélyt, hogy a film nyomorpornóba menjen át - hogy Jeff, a mama és Jeff egyik haverja is megszólal, és beszól a másiknak rajtunk keresztül, vagy kommentálja az eseményeket, de olyan stílusban, hogy fekszel a röhögéstől.

A dokumentumfilmnek álcázott, korabeli, videóra rögzített anyagoknak látszó miniinterjúkkal tarkított film egyébként szépen lineárisan végigviszi Harding életét, és még a klasszikus sportfilmes edzésmontázs is benne van, csak közben az edző néha kiszól nekünk, hogy nem, nem kamu volt, hogy Harding egy 15 kilós zsák kutyatápszerrel a hátán rohant fel a domboldalra naponta hússzor. Ezek is jó jelenetek, és nem lehet szó nélkül elmenni amellett sem, hogy Robbie a korcsolyázós részek egy részét saját maga csinálta meg, hetekig edzett rájuk, és öt kűr részleteit tanulta be a film kedvéért úgy, hogy műkorcsolya korábban nem volt a lábán (hokikori igen, de az tök más dolog). Persze nem ő ugrotta meg a tripla axelt, még mielőtt.

A film rengeteg kérdést felvet, de sokat nem válaszol meg, hiszen a csak incidensként emlegetett támadásról is legalább négy különböző verziót láttat, ahogy a karakterek más beszámolói sem egyeznek bizonyos esetekről, Harding tagadja, hogy rálőtt volna a férjére, aki meg arra mondja, hogy baromság, amikor a felesége fejét a falba veri izomból. Sajnos ezek a bejátszások egy idő után fárasztóak lesznek, és a néző kezdi unni, hogy ringlispílbe ültették, kéne egy igazság, egy fonal, ami mentén elmehet a végéig. Az alkotók igyekeztek szenvtelenek lenni, de érezhető, hogy Hardingnak hisznek és az ő verzióját favorizálják.

A kis költségvetés a látványon nem látszik, a film, ahol kell, mocskos és lepukkant, ahol meg nem (versenyek), ott pont olyan, mint egy sportfilm egy műkorcsolyázóról. A színészek viszont annyira jók, hogy az egyenetlenségeket is megbocsátjuk neki, és tátott szájjal nézzük a 27 éves ausztrál Robbie-t, ahogy eljátssza a 15 és a 40 éves Hardingot is, olyan tuskó akcentussal, hogy a könnyünk kicsordul bele. Harding keménységét, fizikális erejét, azt az elementáris dühöt, ami áradt belőle, Robbie odarakja a vászonra, de úgy, hogy egy percig nem jut eszébe az embernek, hogy ez nem az a nő, hanem egy színész. Allison Janney ha lehet, még nagyobbat üt az anyja szerepében, mert kevesebbet látjuk, de amikor képen van, nem lehet másra nézni, ráadásul ő kapta a legjobb beszólásokat is, és látható élvezettel játssza a mindenkit a büdös picsába elzavaró tuskót.

Az Én, Tonya amellett, hogy egy tényleg érdekes történetet bont ki, arra is jó, hogy abba a prolivilágba bepillanthassunk, amit nem lehet megtapasztalni, csak akkor, ha benne élünk, vagy ha olyan jól dolgozzák fel, mint ebben a filmben. És az mindenképpen tragikus, hogy soha, senki nem próbált segíteni ezen a nőn, és megmutatni neki, hogy amit az anyjától és a férjétől kapott, az nem normális, és nem kell eltűrnie azt sem, ahogy a közvélemény keresztre feszítette.