Már megint egy gyökeret faragtak Robert Pattinsonból

Imádom nézni, hogyan próbálnak kilábalni a kétezres évek blockbusterjeinek sztárjai a skatulyából. Elijah Wood például minden szerepet elfogad, amiben vért lehet ontania (az első Sin City, Maniac, I Don't Feel At Home In This World Anymore), Daniel Radcliffe-nek még ennyi kikötése sincsen, ő aztán lehet a sátán fattya (Horns) vagy egy puskaropogásszerűen fingó vízihulla is (Swiss Army Man). Kirsten Stewart a művészfilmes elit üdvöskéje lett (A stylist, Sils Maria felhői), Robert Pattinson pedig béndzsa szépfiús próbálkozások után (Bel Ami) fejest ugrott abba, hogy ő lesz az ügyeletes, viszolyogtató creep. Akár az Amazonas esőerdőiben piszkálja ki a férgeket az arcából (The Lost City Of Z), akár a David Cronenberg és Don DeLillo fejéből kipattant limuzint furikázza (Cosmopolis), vagy pedig legutóbb szőkehajú, szétesett kábóhörcsög is lehetett belőle (Good Time). Pattinsont imádták a tinilányok fakó vámpírként, és ha a lányoknak akár csak egy tizede is követi őt a furcsa karrierjén, akkor már egy picit jobbá tette a világot.

Az más kérdés, hogy nem mindenhova érdemes őt követni. Például itt van a Zellner testvérek (Kumiko, a kincsvadász) legújabb filmje, a revizionista westernként aposztrofált Damsel. A "damsel" jelentése nagyjából hölgy, de leginkább olyan a "damsel in distress" kontextusában szokták használni, ez jelenti a történetmesélésben azt a hatalmas közhelyet, hogy van egy női szereplő, akinek csak az a dolga, hogy bajbakerüljön és meg kelljen menteni. Samuel Alabaster (Robert Pattinson) pontosan ezt akarja művelni szíve választottjával, Penelopéval (Mia Wasikowska), akit elrabolt egy haramia magának. Samuel terve az, hogy egy béna lelkipásztor segítségével (David Zellner, az egyik rendező) kiszabadítja a nőt, majd abban a szent minutumban meg is kéri a kezét, amit a szakember segítségével szentesítenek is azonnal.

Két probléma van: az egyik az, hogy Samuel nem az a hőstípus, sőt. Aranyfogával, furcsa körszakállával Pattinson kicsit úgy néz ki, mint az a gyerek az általános iskolában, aki orrtúrás után egyet rákent az előtteülő hajára, egyet meg a szájába tömött. Amikor megérkezik a vadnyugatra, az összes ruhája makulátlan, és valami érthetetlen okból van a hátán egy gitár, egy kötél végén pedig egy póniló. A másik probléma vele pedig az indítéka, ami egyre gyanúsabb és gyanúsabb lesz.

Pattinson jó a szerepben, de nem elég jó, a film első felében még a Zellnerek próbálnak egyensúlyozni aközött, hogy szánjuk ezt a figurát, vagy csak gyanúsan figyeljük, így a színész is kicsit két szék között a pad alá esik, mert amikor igazi freak lehetne, akkor visszahúzza a gyeplőjét. Amikor viszont kimutatja a foga aranyát, sajnos a háttérbe is szorul a cselekményben, és a helyére Mia Wasikowska kerül. Az ő feltűnéséig is csak lassított felvételben mozgó sztori elkezdi egyre kisebb körökben ismételni saját magát. Amikor elmagyaráztam azt, hogy mit jelent a film címe, akkor nagyjából el is mondtam, hogy miről szól: Penelope nem egy damsel in distress, hiába akarja mindenki úgy látni.

A cél nemes, és egy ideig a Damsel tényleg olyan, mintha a nők iránt tanúsított segítőkészségben teljesen meghülyülő emberekről szólna, és az ő tetteik következményéről, (ami azért elég jó téma 2018-ban). Aztán elmondja ugyanezt újra és újra és újra. Minden, amit a férfiak művelnek ebben a filmben, az ismerős lehet a mai sajtóból: áldozathibáztatás, illetlen közeledés, és a hozzáállás, hogy minden nő egy védtelen cica, akit ajándékokkal kell elhalmozni, meg védelmezni, ha a bajnak csak a híre is elér hozzá.

De a Zwirner testvérek mindezt néha debil humorral, néha pedig annyira kézenfekvő megoldásokkal közlik, hogy nehéz kihámozni. Wasikowska figurája pedig már egyáltalán nem olyan érdekes, mint Pattinsoné, és az előbbit követni fárasztóbb és vontatottabb, és mivel a cselekmény szándéka szerint az összes férfiből egy gigantikus pöcsfej lesz körülötte, még idegesítőbb is. Nem azzal van bajom, hogy seggfej férfiakat nézek a vásznon, hanem azzal, hogy repetitív seggfejséget nézni fárasztó. (4/10)

A Damsel világpremierje a Sundance, az európai premierje a berlini filmfesztiválon volt. Magyar bemutatóról egyelőre nem tudni.

Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.

MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!