Sosem fogjuk megérteni, mégis film készült belőle

- néz a kamerába az Utøya 22. juli főszereplője, Kaja a film egyik első jelenetében, és egy pillanatra azt gondolhatjuk, hogy hozzánk beszél. Én is azt gondolom, hogy ami Utøya szigetén történt 2011-ben, teljesen felfoghatatlan és értelmezhetetlen kegyetlenség, és ezt dramatizálni képtelenség, értelmetlen, felháborító. És ez be is igazolódik, mert Erik Poppe filmje egy valós tragédia alapján készült, gyakorlatilag horrorfilm: amiben azt látjuk, hogy egy őrült nyugat-európai fiatalokat mészárol.

Fotó: Agnete Brun / Berlinale

Nem kell sokat várni, hogy a szörnyen hangos lövések először eldördüljenek. Az Utøya 22. juli első pár percét azzal töltjük, hogy megismerjük a norvég munkáspárt fiataljait, és a nyári tábor mindennapjait. Eljárnak úszni, palacsintát esznek, töltik a telefonjaikat, közben próbálják megérteni, hogy mi is történt Oslo belvárosában, ahol robbantottak több kormányzati épületnél. "Egy szigeten vagyunk, ennél nincs biztonságosabb hely" - mondja az egyik szereplő, és ez az ironikusnak szánt, de majdnem gonosz mondat tökéletesen összefoglalja, hogy mi is a baj a tragédia megfilmesítésével. Mi tudjuk, hogy mi történik, ők nem. Ettől keletkezik a feszültsége. A feszültségtől viszont automatikusan izgalmas is lesz, hiszen izgulunk, hogy mi történhet a főszereplőnkkel, Kajával, megtalálja-e a húgát, kijut-e a szigetről.

Ettől viszont az Utøya 22. juli már-már szórakoztató lesz az eredendő történetétől, és szórakoztatóvá tenni egy ilyen tömegmészárlást nem éppen etikus dolog. Látjuk, ahogy Kaja és a barátai menekülnek, és próbálják felfogni, hogy éppen mi történik? Kik lövöldöznek? Hol van a rendőrség? Ez egy gyakorlat? Miért nem jön a segítség? Hogyan tudnak menekülni egy szigetről, amit jéghideg víz vesz körül?

Persze Poppe megtesz mindent, hogy ne vonzó legyen a gyakorlatilag rövid epizódokból összeálló menekülés. A kameramozgás Erdélyi Mátyást idézi a Saul fiából és a James White-ból, szorosan követjük a főszereplőnket, rengeteg a közeli, és sosem látjuk igazán a terroristát. Zene nincs, csak pokolian hangos lövések, amik néha messzebb, néha távolabb szólnak, de valahogy mindig leállnak, amikor egy intimebb jelenetre van szükség. A film egy folyamatos beállítás illúzióját kelti (tele van rejtett vágásokkal), ezért tényleg olyan az ember érzése, mintha folyamatában látná a 72 percet, amíg a támadás történt. Valós időben látjuk mi is.

Fotó: Agnete Brun / Berlinale

Van bőven hagyománya annak, hogy valós tragédiákból nagyon hamar készülnek megfilmesítések, lásd Oliver Stone és Paul Greengrass filmjeit 9/11 után, vagy a chilei beragadt bányászokról készült dráma Antonio Banderasszal. Az Utøya 22. juli leginkább a 93-as járatra emlékeztet, annyiban, hogy mindenben a lehető legvalóságosabbat keresi. A beszélgetésekben, a ruhákban, a sérülésekben, a teljes kilátástalanságban. Azt sugallja, hogy ha végignézzük ezt a filmet, akkor megtapasztalhatjuk, hogy milyen érzés volt a támadást átélni.

De ezt, ahogy a főszereplő is elmondja, úgysem érthetjük meg. Ezért marad Poppe, egyébként technikailag tökéletes filmje egyszerű szenzációhajhászás. Egy hullámvasút, ami hirdeti, hogy átélhetünk egy terrortámadást. De mindenféle kontextus vagy magyarázat nélkül az egész nem más, mint végignézni egy élőszereplős céllövöldét. Igen, a tragédiákról beszélni kell, de nem mindegy, hogyan. (10/3)

A film világpremierje a berlini filmfesztivál versenyprogramjában volt, magyar premierről egyelőre nem tudni.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!