Semmi világmegváltás, csak egy ártatlan film

Tekintettel arra, hogy Hollywood elsősorban a tinédzserek kegyeit keresi, ezért nyugdíjaskorú emberekről ritkán készül film, pláne olyan, ami egyszerre tud könnyed lenni és közben normálisan kezelni a betegségek vagy az öregedés témáját. Pedig ez a korosztály is megy moziba, és egyáltalán nem igaz, hogy ezek a törtétek nem tudnak mit mondani a fiatalabbaknak. 

A Táncterápia főszereplője Sandra, akit a Vera Drakeből ismert Imelda Staunton alakít, abban a pillanatban összeomlik az élete, amikor kiderül, hogy férje évek óta viszonyt folytat a legjobb barátnőjével. A rongyrázós estélyekhez és teniszmeccsekhez szokott Sandra rég nem látott nővéréhez menekül, aki az ő szöges ellentéte: estélyek helyett inkább a környezetszennyezés elleni tüntetéseken érzi otthon magát. Ő rángatja el a nyugdíjas táncklubba is, ahol rájön, hogy miről maradt le a házassága miatt.

Igen, ez így klisésen hangzik, de a filmnek meglepően sokat sikerül kihoznia ebből a formulából. Ezt elsősorban a nagyszerű színészi gárdának köszönhető, ami sok mindenért tudja kompenzálni a filmet. Imelda Staunton nagyszerű főszereplő, meggyőzően bontja le előttünk Sandra sznobériáját és eléri, hogy tényleg szurkolni akarjunk neki. Celia Imrie, aki a nővérét, Bifet alakítja, szintén hiteles a hippi életét megőrző nőként és kettőjük kémiája is a helyén van.

A film titkos fegyvere viszont Timothy Spall, aki Charlie-t alakítja, Bif barátját, akivel Sandra a táncórákon ismerkedik meg. Néhány jelenet után egyértelmű lesz, hogy ő hozza be azt a romantikus szálat, ami egy ilyen filmnek nélkülözhetetlen kelléke, de a Táncterápiának sikerül néhány apró jelenettel mélységet és igazi történetet adni a karakterének. Nem lehet rá azt mondani, hogy túlságosan eredeti lenne, érezni rajta, hogy szándékosan a nézők könnycsatornáira mennek, de Spall minden jelenetben olyan természetes és emberi, hogy ezt sokkal könnyebb megbocsátani. A romantikus filmekből jól ismert klisés pillanatokat is ez menti meg attól, hogy azon bosszankodjunk, milyen sokszor láttuk már ezeket a "fordulatokat" más filmekben.

Vagyis a Táncterápiának sikerült bebizonyítania, hogy egy sokszor látott történet is tud szórakoztató lenni, ha tele van színészekkel, akik életet lehelnek, az egyébként nem annyira eredeti karakterekbe. Ami még szintén fontos, hogy

A film azon is könnyen elcsúszhatott volna, hogy a sznob Sandrával nem akarunk azonosulni, ami kinyírta volna a fő érzelmi töltetét az egésznek. 

Az sem utolsó szempont, hogy van a forgatókönyvnek 1-2 olyan húzása, ami nem annyira egyértelmű, de ezek nem befolyásolják túlságosan az összképet. Tudjuk, hogy hova megyünk és azt is, hogy nagyjából hogyan fogunk oda eljutni, de fontos volt néhány olyan kanyar, amit nem lehet előre kitalálni. Ez viszont kicsit vissza is üt, ugyanis a film legnagyobb hátránya pont a közel kétórás játékidő. Bizonyos pontokon azért előfordul, hogy a színészek sem tudnak mindenért kárpótolni és egyébként is az érződik, hogy eggyel több táncos utazás van a történetben, mint amennyit elbírna. De ettől még a Táncterápia hozza azt, amit vállal, kedvet hoz az újrakezdéshez, ami valószínűleg a legtöbb, amit egy ilyen ártatlan filmtől el lehet várni.