Hogyan használják fel egymás ellen a szülők a gyerekeiket?

Nem mondhatnám, hogy Xavier Legrand filmjében bármi új dolog van. Azt is elismerem, hogy a Láthatás témája sablonos és egyoldalú: az erőszakos férj, aki gyötri a feleségét, rettegésben tartja a családját, és tönkreteszi mindenkinek az életét. Láttunk már ilyet. Mégis, a Láthatás annyira zseniális, hogy nem csodálkoznék rajta, ha Legrandot jövőre ismét Oscar-díjra jelölnék. A rendező 2014-ben készített ugyanis egy rövidfilmet a családon belüli erőszak témájáról, ráadásul ugyanezekkel a szereplőkkel, ami egészen az Oscar-jelölésig vitte. 

A történet egy hosszú bírósági meghallgatással kezdődik, Miriam és Antoine ügyvédjei is részletesen érvelnek amellett, miért az ő ügyfelük alkalmasabb arra, hogy válás után nevelje a gyerekeket, illetve csak a 11 éves kisfiút, hiszen a lány pár napon belül 18 éves lesz. Miriam kizárólagos felügyeletet akar, mert szerinte férje erőszakos és zaklatja őket, a gyerekek pedig látni sem akarják az apjukat. Antoine azonban mindezt tagadja, a munkahelyén csak jót mondanak róla, jól keres, jó családból származik, és gyerekei kedvéért még hajlandó arra is, hogy másik városba költözzön.

Amit a volt feleség felhoz a bíróságon az zavaró ugyan, de zaklatásnak nem neveznénk: a férj a ház előtt a kocsiban alszik, hogy reggel lássa a gyerekeit, zaklató sms-eket ír, amik azonban már nincsenek meg, mert Miriamnak állítólag új telefonja van, és a 18 év alatt egyszer megpofozta a lányát, mert az ellógta a zongoraórát és helyette egy fiúval csókolózott. Erre a legtöbben legyintenek és azt mondják, ez még nem indok arra, hogy egy apát eltiltsanak a gyerekeitől. Ezt gondolja a bírónő is, aki nem ad helyt Miriam kérésének, hogy egyedül gyakorolja a felügyeleti jogot a 11 éves fia felett, így Julient végül oda kell adni az apjának minden második hétvégén, annak ellenére, hogy a kisfiú látni sem akarja, retteg tőle és utálja.

A film a válás utáni pár hetet mutatja be, egyetlen, némileg újszerű dolog benne, hogy a múltról semmit nem tudunk meg, és hogy a rendező az eseményeket leginkább a 11 éves Julien szemszögéből közvetíti. Nem tudjuk meg, mi tette be Miriamnál végleg az ajtót? Ha a férje valóban egy erőszakos seggfej, akkor miért volt vele húsz évig? Mit szeretett benne egykor? Miért költözött el Miriam a gyerekekkel egy másik városba? Miért munkanélküli? Miért utálja a kisfiú annyira az apját, hogy rá sem bír nézni? Nagyon sok, fontos kérdés a múltról, amikre nem kapunk választ annak ellenére, hogy néhány teljesen másodlagosnak tűnő, jelenbeli eseményen pedig percekig időzünk. És mégis, valahogy végig tudjuk, hogy Miriamnak van igaza van, egyszerűen érezzük. Bizonyítani nem tudjuk,

Legrand tűpontosan mutatja be a bántalmazó személyiségét. Ahogy magának is hazudik, és tagad, ahogy próbál változni, ahogy mindent megbán, majd egy pillanat alatt újból ugyanott tart. És tökéletesen megmutatja, hogyan használják fel az elvált szülők a gyerekeiket arra, hogy egymást bántsák. Vannak persze hibái az alkotásnak, többek között éppen a kiszámíthatósága, valamint végig ott marad a múlt eseményeinek hiánya, szeretnénk valamit megtudni Antoine-ről is, de ez nem sikerül. Mégis, ez a film zsigerileg hat, egészen mélyen és pont abban rejlik a zsenialitása, hogy végig tudjuk, mi fog történni, sőt, a végén már azt is tudjuk, hogyan, mégis minden percét át tudjuk érezni. Izzad a tenyerünk, remeg a gyomrunk, érezzük az izzadság szagát, a rettegést és az undort.

A film utolsó tíz perce pedig annyira erősre sikerült, hogy simán lenyomja izgalomban bármelyik thrillert. A Láthatás az a fajta film, ami még sokáig velünk lesz a megnézése után.