Lehet szar a jövő, csak videojáték is legyen

1980 környékén Warren Robinett, az Atari egyik akkori fejlesztője videojáték-történelmet írt. Nemcsak azzal, hogy megalkotta Atari 2600-ra az első grafikus kalandjátékot – ami a lakonikus Adventure címet kapta – hanem azzal is, hogy elrejtett egy titkos szobát a játékban, amivel gyakorlatilag középső ujjat mutatott a főnökeinek. Az Atari ugyanis akkortájt elég görényen bánt a fejlesztőivel, alulfizette őket és elhallgatta a nevüket. A titkos szobát csak igen trükkösen lehetett előcsalogatni, és egy üzenet volt benne: „Készítette: Warren Robinett”. Rejtett poénok és utalások korábban is akadtak a számítástechnikában, de Robinettnek az Adventure-be lopott kézjegye lett az, ami igazán népszerűvé tette ezeket – már csak azért is, mert ez volt az első eldugott tartalom, amit az Atari szóhasználatát átvéve az angol sajtó mai nevén nevezett: easter eggnek, azaz húsvéti tojásnak (az angolszász területen népszerű húsvéti tojásvadászat után).

Nem tudom, hogy szándékos volt-e az időzítés, de szép, hogy éppen húsvét környékén mutatják be a Ready Player One-t, aminek egyik központi cselekményszála éppen egy easter eggek utáni hajsza. Persze aki olvasta a film eredetijét, annak ez nem meglepetés. Ernest Cline első regénye A marsihoz hasonlóan alulról érkezve lett világsiker 2011-ben (egy évvel később magyarul is megjelent). A könyv a nördség, a geekség, a kockaság, a nosztalgia, a videojátékok és úgy általában a popkultúra iránti rajongás apoteózisa, egy könnyed, gyorsan végigpörgethető gyorstalpaló a hetvenes-nyolcvanas évekhez, amikben Cline gyerek volt.

És nekem éppen ez volt a gondom vele. Szórakoztatott, de végig zavart, hogy úgy éreztem, a szerző nem úgy ült le a szövegszerkesztő elé, hogy „írok egy pöpec regényt”, hanem úgy, hogy „írok egy regényt, amiben lesz Vissza a jövőbe meg Van Halen meg Space Invaders meg szuperhősös utalások, meg, meg, meg...” – aztán a nagy múltidézgetésben a cselekmény is pont olyan lett, ahogy egy tízéves gyerek elképzeli. Bájos, de sci-fiként teljesen komolytalan. Viszont a mű olyan hangosan kiáltott megfilmesítésért, hogy a Warner rögtön meg is hallotta, és gyorsan lecsapott a jogokra, az pedig nem meglepő, hogy a rendezést Hollywood nagyra nőtt gyereke, Steven Spielberg kapta meg. Ezt az alapanyagot neki találták ki, és ő a szívét-vérét beletette. Nem tartom túlzásnak kijelenteni, hogy ez az egész kockulós fantázia filmben jobban működik, mint könyvben.

Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a Ready Player One (és itt szeretnék köszönetet mondani a forgalmazónak, hogy a címből nem lett mondjuk Vigyázz, kész, játék) nem feltétlenül az átlagos mozinézőnek készült. Hanem azoknak, akik legalább kicsit avatottak a popkultúra alapvetéseiben, de még inkább azoknak, akik bármilyen helyzetben tudnak adekvát idézetet mondani az eredeti Csillagok háborúja-trilógiából, akik órákig tudnak vitatkozni azon, hogy a Fallout vagy a Baldur's Gate volt a jobb, miközben a Fallout, nyilván, és akiknek a napfény és a víz mellett az internet is éltető elemük. (Kötelező szakirodalom: Egy mondat a nördségről.)

És a filmnek ezt talán fel is lehet róni: túlságosan a könyvre hagyatkozik, és kicsit elhanyagolja azokat, akik nem olvasták a regényt. Az alapszituációt még jól felvázolja, az első, csodásan megkomponált percek nagyon ügyesen beavatnak mindenkit: 2044-ben a túlnépesedett Földön milliárdok tengődnek egyik napról a másikra, miközben a valóságból az OASIS nevű virtuális valóságba menekülnek avatárjaikkal, ahol minden lehetséges. A rendszert alkotó James Halliday rejtélyes végakaratot hagyott maga után, valójában egy videojátékos próbát: aki megtalálja az OASIS-ben elrejtett virtuális kulcsokat, az örökli a cégét. A leglelkesebb Halliday-rajongó játékosok neki is látnak, hogy kibogozzák a habókos hajdani programozó popkultúra-utalásokkal teli rébuszait, de az OASIS-re egy szemét nagyvállalat is fenekedik, és ezzel már kész is egy egész könyvet/filmet a hátán vivő konfliktus. Ez eddig rendben is van, de sok apróság, amit Cline a regényben kifejtett – például hogy mi történik pontosan, ha egy avatár meghal –, nem vagy csak apró jelzések formájában került be a filmbe. Szóval én azt tippelem, hogy aki nem olvasta a könyvet, kicsit elveszettnek fogja érezni magát – de azt is tippelem, hogy így is jól szórakozhat.

Mert bármilyen esetlen is tudott lenni a regény cselekménye, és ezt bármilyen kiszámítható fordulatokkal próbálták is megváltoztatni a forgatókönyvírók (Cline kezét itt a szuperhősfilmeken edződött Zak Penn fogta), a Ready Player One egy nagyon szerethető film. A regény nem kicsit idealista sztorijának jót tesz, ahogy átszűrődik a spielbergi mágián, a látványnak pedig az, amit az Industrial Light and Magic szerverparkjai kiizzadtak magukból. Általában finnyogunk, ha egy filmben a cgi tökéletlen, és műanyagbőrű karakterek művelnek a newtoni fizikát meghazudtoló dolgokat, de az OASIS-nak virtuális valóság lévén éppen ez a szexepilje. Nyugodtan hátra lehet dőlni, és élvezni a pixelrodeót (lehetőleg IMAX-ben, ennek tényleg jár) meg azokat a finom képi megoldásokat, amiket Spielberg állandó tettestársa, Janusz Kaminski operatőr már kisujjból ráz ki.

A másik állandó tettestárs, John Williams igazolt távolléttel hiányzik holmi starwarsozás miatt, így a zeneszerző ezúttal Alan Silvestri, aki szépen felidézi a vonatkozó dallamokat, amikor a film éppen a Ragyogásra vagy a Vissza a jövőbenre utal. És nyilván a látvány is csurig van easter eggekkel (szép hosszú Wikipedia-oldal lesz belőlük), ami hozzáad az élvezethez azoknál, akik picit is hajlamosak nosztalgiázni. Felismerni itt egy Gundamet, ott egy Freddy Kruegert, amott Jim Raynort a Starcraftből – apró kis dopaminlöketek, amiktől csak jobb nézni az OASIS-beli zúzásokat. Lehet persze találni következetlenségeket (például az avatárok irányítása néha teljesen követi valós gazdájuk mozgását, néha meg nagyon nem), de egy ilyen szemnek való popcornmozinál valahogy könnyebben vállat von az ember, mondván: videojátékos logika.

Ezek után nem lehet meglepő, hogy ez a film nem a színészekről szól, és nem véletlen, hogy a 175 milliós produkciós költségből nem is szerződtettek A-kategóriás sztárokat. A gémerellenállás ifjú titánjait alakító Tye Sheridan, Olivia Cooke és Lena Waithe közül csak Sheridan szerepelt eddig szuperprodukcióban (ő volt az ifjú Küklopsz az X-Men: Apokalipszisben); a filmben hozzák a kötelezőt, de markáns jelenlétük nem tud lenni a cgi árnyékában. Ugyanígy jár a vállalati chief executive főgonoszt alakító Ben Mendelsohn egysíkú karakterével, egyedül a Hallidayt megformáló Mark Rylance művel emlékezeteset. De mindez teljesen rendben van, mert a film igazi főszereplője nem valamelyik karakter, hanem maga a popkultúra, és ő nagyon szépen repreztentál az elejétől a végéig.

A Ready Player One nagyon jól sikerült adaptáció, amit csak Spielberg hozhatott össze ilyen patentul – ugyanakkor lenyűgöző, hogy 71 évesen, olyan filmek után, mint a Lincoln, a Kémek hídja vagy A Pentagon titkai, ennyi játékosság van még a rendezőben. Egy őszinte rajongásból merítkező blockbuster, ami olyan eszképizmus a nézőnek, mint az OASIS a film és a regény hőseinek.

Egyébként Warren Robinett easter eggje úgy bukott le, hogy egy 15 éves játékos felfedezte, és írt egy levelet az Atarinak. Addigra Robinett kilépett már a cégtől, és mivel utódai vonakodtak teljesen eltüntetni üzenetét a játékból, a cégvezetés pedig kiszámolta, hogy a kópiák visszahívása és tojástalanítása öt számjegyű összegbe fájna, inkább szándékos rejtett poénként magyarázták az esetet. Onnantól kezdve szinte mindegyik játékukba került valamilyen easter egg, a szokás pedig hamar elterjedt a játékiparban – és a világban. Tulajdonképpen hálásak lehetünk az Atari görény vezetőinek.