Nem lehetnél kicsit kevésbé sötét és agresszív?

Régen váltott ki belőlem annyi ellenérzést egy film szereplője, mint a Téli fivérek főhőse, Emil (a szerepért többszörösen díjazott Elliott Crosset Hove). Emilnek minden gesztusa, minden tette, minden apró megnyilvánulása, még azok is, amiket a rendező nyilvánvalóan szeretetre méltónak szánt, viszolygással töltött el. Nagyon vártam a film végét, hogy soha többet egy percet se kelljen Emilt néznem. Meglehet, hogy ez volt a rendezői szándék, bár ez erősen kétséges.

Az elsőfilmes Hlynur Palmason filmje Dánia kevéssé ismert, elhagyatott részén játszódik. Egy mészkőbánya munkásai a főszereplők, akik a bánya melletti, a világtól elzárt telepen élnek. Itt örök tél van, a fehér mészkőpor ugyanis mindent beborít, minden olyan, mintha havas lenne. Mindenki kendővel az arca előtt mászkál, hogy minél kevesebbet lélegezzen be a tüdőgyilkos porból.

A munka, amit végeznek nehéz és veszélyes, de az úgynevezett szabadidejük talán még rosszabb. A telepen semmi, de tényleg semmi szórakozási lehetőség nincs, így aztán nem csoda, hogy a munkások nagy része a piába fojtja az unalmát. Olcsó alkohol pedig szerencsére akad, mert a film főszereplője, Emil, aki egyébként a bátyjával él együtt, illegális szeszfőzésből szerez mellékest. A biznisz virágzik, mindenki Emil kotyvalékát issza, aki ettől egyáltalán nem lesz népszerűbb.

Emilt ugyanis rohadt nehéz szeretni, még akkor is, ha nehéz megmondani, hogy mi annyira taszító benne. Kekec, irritáló, hülye dolgai vannak, hülyeségekkel tölti az idejét.

Nem lehetnél egy kicsit kevésbé sötét és agresszív?

- kérdezi a bátyja, Johan (Simon Sears), aki mindezek ellenére szereti, és amennyire tudja, védelmébe veszi őt. De a két fivér kapcsolata meginog, mert az Emilnél lényegesen jobb külsejű és kellemesebb természetű Johan együtt van azzal a lánnyal, Annával (Victoria Carmen Sonne), aki Emilnek is tetszik. És aki lényegében szinte az egyetlen nő a telepen. Ráadásul Emil piaüzlete körül is szorul a hurok, miután valaki rosszul lesz a főztjétől. Az egész telep ellene fordul, amire ő a maga módján reagál.

Bár a Téli fivérekben sok minden rendben van, vagyis viszonylag épkézláb sztorija, emlékezetes képi világa, és kifejezetten erős színészei vannak, mégsem kellemes élmény.

Főleg, ahogy említettem, Emil miatt, de a többi szereplő sem sokkal kedvelhetőbb. Legfőképpen azért, mert őket nem ismerjük meg. A film annyira Emilre fókuszál, hogy a többiek nemhogy mellékszereplők, inkább csak statiszták maradnak. Még Johan is, akinek a leghosszabb jelenete egy meztelen, irgalmatlanul sokáig tartó verekedés az öccsével. Még Anna is, akinek csak összesen két, pár mondatosnál hosszabb jelenete van. A kidolgozatlan mellékszereplők mellett a film ritmusával is bajok vannak. Néha iszonyúan unalmas és vontatott, önismétlő, idegőrlő. Aztán jön egy erősebb jelenet, majd megint az idegőrlés.

Hlynur Palmason sok mindenről akar és néha tud is beszélni ezzel a filmmel: magányról, elszigeteltségről, szeretetről, toleranciáról és ezek határairól. De hiába ez a sok fontos téma, ha a film alatt fészkelődünk és szabadulni akarunk. És én szabadulni akartam ettől a filmtől, olyan erővel, ahogy Emiltől akartak megválni a munkatársai.