Nagy hiba volt megerőszakolni a sivatagi Terminátort

Tegnap óta összementem volna?

– kérdezi a sértett férfi A bosszúban. Ez az a pont, ahol a főszereplő, Jen (a szép hosszú nevű Matilda Anna Ingrid Lutz) már érzi a vesztét. Tegnap este még flörtölt és táncolt a pasija üzlettársával, de másnap, józanul nem akar tőle semmit. Így aztán kínjában arra a kérdésre, hogy miért nem tartja vonzónak a férfit, azt bírja kinyögni, hogy mert nem elég magas, és ő a magas pasikat szereti. Olaj a tűzre.

Az elsőfilmes francia rendezőnő, Coralie Fargeat filmje első ránézésre a klasszikus műfajt, a rape and revenge filmeket idézi. Ezekben a hetvenes évek óta létező filmekben a női főhőst brutális kegyetlenséggel megerőszakolják, hogy aztán felépülve nem kevésbé brutálisan állhasson bosszút az elkövetőkön. Ez történik Jennel is, bár a film helyszíne, stílusa az első perctől egyedi, szokatlan. Később az is kiderül, hogy A bosszú nem csak ezekben tér el a hagyományos rape and revenge vonaltól.

Jen és a pasija, Richard (Kevin Janssens) helikopterrel érkeznek a sivatagi luxusvillába, hogy pár napot együtt legyenek. Richard magas (ez alap, ugye), jóképű, izmos, sikeres és nagyon gazdag. Meg nős és vannak gyerekei is, de ez itt úgy tűnik, egyik felet sem zavarja különösebben. Jen meg pont olyan, amilyennek manapság az álomnőt lefestik nekünk: nagyon fiatal, nagyon szexis, nagyon szép alakja van, különösen a feneke szép, ezt legalább ötven különböző beállításból meg is csodálhatjuk. (Még egy párbeszédet is szentelnek a fenéktémának.) 

De még ennél is jobb: nemcsak hogy nem okos, de nem is akar annak tűnni.

Csakhogy Richard két üzlettársa és haverja egy nappal korábban érkezik, hogy elkezdjék a szokásos évi vadászatot. Sör, cigi, fegyverek, a tévében pankráció és Forma–1: innentől a dolog átalakul kanbulivá, bónusz Jen, aki bárkivel szívesen flörtölget és táncikál. De csak ennyit hagy. Vagyis ennyit hagyna, de Stannek (Vincent Colombe) ez kevés. És innentől elszabadul a pokol. A film nagy része arról szól, hogy a három pasi megpróbálja levadászni a sivatagban menekülő Jent, aztán a nő lesz az, aki levadássza őket.

De ami A bosszúban igazán jó, hogy semmi nem olyan benne, amilyennek elsőre tűnik.

Vagy csak azért mutatják magukat ilyennek, mert ezt várják tőlük? Mert ez a legkényelmesebb: eljátszani egy előre megírt szerepet? De amikor az élet úgy hozza, nincs több szerepjáték, mindenkiből eljön a valódi énje. Ahogy Jen egyre mocskosabb lesz, ahogy a haját a kosz és a vér egyre sötétebbre színezi, úgy kopik le róla az a hamis máz, amit magára kent. Úgy lesz egyre inkább önmaga.

A bosszú úgy ad pontos képet a világról, amiben élünk, hogy közben semmit nem lehet teljesen komolyan venni benne. Ez a film végig túloz, stilizál, elemel, viccel. Kezdve a helyszíntől, a tökéletesen elzárt, helikopteren megközelíthető sivatagi villától Jen szívecskés nyakláncáig és csillagos fülbevalójáig. Az abszurdabbnál abszurdabb fordulatokig, a karóba húzást, hasba lövést túlélő, önmagukat lazán megműtő szereplőkig. 

Ha valamit a film szemére vethetünk, az talán az, hogy még ennél is többet ígért. A bosszú első harmada a legerősebb, felvet egy csomó kérdést, amiket aztán nem igazán válaszol meg. Így némileg felszínes marad, egy szórakoztató, brutális stílusgyakorlat, ami egyszerre felel meg a műfaj szabályainak, de közben át is írja és ki is gúnyolja azokat. Nem lett belőle egy, a Tűnj el!-hez hasonló szatíra, de azért így is bőven a mozis átlag felett van.