Erőszakos katyvasz Joaquin Phoenix pedofilvadászos filmje

Joaquin Phoenix totálisan meglepődve, zavartan kászálódott fel, amikor tavaly Cannes-ban kiderült, hogy övé a legjobb férfi főszereplő díja a Sosem voltál itt-ért. Végül a barátnője, Rooney Mara irányította finoman a színpad felé, hogy átvehesse a díjat. Ez a meglepetés a Sosem voltál itt-et látva némileg érthető. Ebben a filmben minden együtt volt ahhoz, hogy egy izgalmas, sőt, sokkoló moziélmény legyen. De nem lett az, mert végül majdnem mindent elhibáztak benne. Azért csak majdnem mindent, mert Phoenix nem hibázott. Így a díja végülis jogos, bár a filmet látva mégis meglepő. Ami ennél is furább, az a legjobb forgatókönyvért (megosztva) kapott díj, ugyanis a Sosem voltál itt leggyengébb pontja egyértelműen a forgatókönyve.

Az eredetinek nehezen nevezhető történet (Jonathan Ames regénye alapján) egy csomó filmből ismerős lehet a Nicolas Cage-féle 8 mm-től a a Taxisofőrig. (Utóbbira végig utalgat is a film.)

Nem elég, hogy Joe a seregben szolgált (nem derül ki egyértelműen, de valószínűleg iraki veterán), ahol borzalmas dolgokat látott, dolgozott az FBI-nak, ahol szintén borzalmas dolgokon ment keresztül, de a gyerekkora is iszonyatos élményekkel van tele. Egy bántalmazó, az anyját és őt is szadista módon kínzó apa mellett nőtt fel.

Most, a negyvenes éveiben még mindig az édesanyjával (Judith Roberts) lakik, akihez mély, szeretetteli kapcsolat fűzi. Joe foglalkozása viszont a legkevésbé sem szívderítő: abból él, hogy gyereklányokat kutat fel, és visz vissza a szüleikhez. Jobbára olyanokat, akik megszöktek, vagy elrabolták őket és végül pedofilok, emberkereskedők fogságába kerültek. A lányok kiszabadításához legszívesebben kalapácsot használ, azt az eszközt, amivel az apja is szívesen kínozta annak idején. Egy nap aztán új megbízást kap, egy szenátor lányát, Ninát (Ekaterina Samsonov) kell megtalálnia, és visszavinnie az apjához. Ez a feladat aztán még az eddigieknél is rémesebb spirálba húzza, de itt már nem csak magáért küzd, Nináért is felelősséggel tartozik.

Voltak, akik egy feleslegesen erőszakos, zavaros filmnek látták, míg mások a 21. század Taxisofőrének nevezték, és a zsenialitását ünnepelték. Az igazsághoz tartozik, hogy utóbbiak voltak többen. Nagyon szeretnék én is közéjük tartozni, de nekem a nagyszerű főszereplő ellenére a Sosem voltál itt egy erőszakos katyvasz maradt, ami hemzseg a logikátlanságoktól, helyenként erőszakpornóba, helyenként meg felesleges modoroskodásba hajlik. Az egyik percben bántóan nyers, a másikban meg giccsbe hajlóan művészieskedő.

Tagadhatatlan, hogy Lynne Ramsay egy izgalmas, tehetséges rendező, akit a magyar nézők leginkább a Beszélnünk kell Kevinről! miatt ismerhetnek. Ez a film szintén egy regény alapján készült, és remekül adta vissza a gyerekét szeretni képtelen anya drámáját. A Sosem voltál itt-ben is van néhány nagyszerű jelenet. Amikor az egyik akciót végig a bordély biztonsági kameráin keresztül látjuk, vagy amikor Joe és az anyja saját kapcsolatukon a Psycho kapcsán viccelődnek.

De valahogy mégsem tudunk annyira közel kerülni a főhőshöz, amennyire kellene. És ez, ahogy már említettem, nem a színészen múlt, Phoenix még egy túlkoros Jézust is kiválóan eljátszik, ha kell, mit neki egy traumatizált veterán. De a pedofilhálózat köré szőtt zűrzavaros történet még akkor is kevés, ha a középpontjában egy minden pillanatában érdekes figura áll. 

Joe anyja még csak-csak megnyilvánul olykor, de Nina alig kap két mondatot, a gonosz meg szinte teljesen arctalan marad. Karakterek hiányában még a film ritkán előjövő, beteg humorát se nagyon tudtam értékelni.

Úgy tűnik, hogy Lynne Ramsay-nek ezúttal a forma sokkal fontosabb volt, mint a tartalom. A kínzások bevillanó képei, a lüktető zene, Joe elgyötört arca maradnak velünk a film után. Erős érzelmek, gondolatok biztosan nem. Ahhoz kellett volna egy forgatókönyv is, nem csak random egymás mögé dobált hatásvadász jelenetek.