Régen féltem így moziban
Kritika az Örökség című filmről
További Cinematrix cikkek
- Kegyetlenül megdolgoztatta az agytekervényeinket Hugh Grant új vallásos thrillerje
- Az új Dűne-sorozat pont arról szól, amitől napjainkban a legjobban rettegünk
- Maradj csak szenvedő, irányítható és gyermek
- Ryan Reynolds felesége miatt újraforgatták a Deadpool & Rozsomák végét
- Jeff Goldblum fiai már kitalálták, mit szeretnének örökölni apjuk 40 millió dolláros vagyonából
Az Örökség új értelmet ad annak a jelenségnek, amikor meghal egy családtag, de még érezzük a jelenlétét körülöttünk. Nagyjából ez a mondat lesz, amit el fogok mondani a röhejesen tehetséges Ari Aster első rendezésének történetéről, mert egy fikarcnyival sem többet érdemes tudni róla, mint ami a reklámanyagokból kiderül. Ez nem a Hang nélkül, ahol a koncepció beviszi az embereket a moziba, aztán megnéz egy félszegen a köré rendezett horrort: ez az a fajta fokozatosan eszkalálódó őrület, ami minden egyes új jelenetével meglep és sokkol.
Oké, egy kicsit belemegyek részletesebben, legalábbis az alaphelyzetbe: adott egy család, ahol az anyuka (Toni Colette, hátborzongató) sikeres művész, apró maketteket épít a saját életéből. Férje (Gabriel Byrne, mindennapi) otthon ül vele. Fiúk, Peter (az új Jumanjiból ismerhető Alex Wolff) sokat nem ad a hangulathoz, otthon szív a szobájában, és általában a suli szüneteiben is. Lányuk, Charlie (Milly Shapiro, a másik zseniális színész a filmben) pedig kicsit úgy tűnik, mintha nem lenne teljesen komplett: egymagában rajzolgat, szemétből és döglött galambokból épít szobrokat, és folyton csak a nyelvét kattogtatja.
Amikor meghal a nagymama, egyre furcsább és furcsább dolgok történnek a Graham családban. Onnan kezdve, mintha a nagyi szelleme lenne az anya szobájának sarkában, egészen odáig, ahová a film kifut. Most visszagondolva egészen bizarr belegondolni, hogy micsoda úton viszi végig a nézőit az Örökség úgy, hogy egy percig sem lankad az ember figyelme. Ahova a végére eljutunk az önmagában teljesen nonszensz, de két óra őrület után teljesen logikus. Hány olyan horrorfilm van, ami a felénél összeomlik, amiben megunjuk a szörnyet, vagy megunjuk azt, ahogy a szörny mindig ugyanazt, ugyanúgy csinálja? Az Örökség nem ilyen.
Überbefosás
Index: 8/10
IMDb: 7,8
Rottentomatoes: 94%
Metacritic: 86/100
És ez mutatványnak is beillene, de egy elsőfilmes rendezőtől kész csoda: Ari Aster rögtön felugrott a legígéretesebb horror-, sőt, valójában bármilyen tehetségek közé, valahol ott, ahol Robert Eggers (The Witch) és David Robert Mitchell (Valami követ) tanyáznak. Egy olyan rendező, aki tudja, hogy az igazi borzalmak nem a szörnyekből meg a riogatásokból jönnek, hanem megtört emberekből, és hogy sokkal hatékonyabb csöndesnek és lassúnak lenni, mert akkor ha valami egyszer hangos és gyors lesz, az felér egy szívinfarktussal. Aster ráadásul többször is elsüti a kedvenc horrorfilmes eszközömet: amikor nekünk kell kiszúrni valamit a vásznon, talán a háttérben, talán a sarokban, talán valahol máshol, de nem hívja fel rá a figyelmünket, csak várja, hogy észrevegyük. Nehéz megállnia az embernek, hogy ne kiáltson fel, hogy mi a jószagú úristen az ott, de garantálom, hogy lesznek a moziban úgyis ilyenek.
A biztos rendezői kéz mellett az Örökség legnagyobb erénye, hogy a mindennapokból gyökerezik és eredezteti a borzalmat. A fura gyerekek, és az éppen egy traumán magukat túltevő szülők viszonya amúgy is törékeny, ehhez aztán hozzájön a család története a mentális betegségekkel, és úgy érezhetjük, hogy Aster igazából csak mézesmadzagnak használja a horrorfilmet, és igazából egy családi kamaradrámát mutat be. Az Örökség egyik legnagyobb sokkjában sincs sok fantasztikum, csak szerencsétlen véletlenek egybeesése. Legalábbis első pillantásra.
Mert az Örökség aztán az utolsó húsz percre felfedi a kártyáit, és helyreránt mindent, amit addig nem teljesen értettünk, vagy legalábbis kételkedtünk benne. Visszajátszva a fejünkben megérthetjük a jeleket, az utalásokat, a sokat mondó pillantásokat, és ahelyett, hogy azt éreznénk, Aster átvert minket, inkább lenyűgözhet minket az, hogy micsoda gonosz kis gépezet vezetett el minket odáig.
Dícsértem a sztorit, a rendezést, és az alaphelyzetet is, már csak a színészek maradtak, akik kivétel nélkül tökéletes választások. A tinifiú szerepében Alex Wolff olyan, hogy azonnal elhisszük neki, hogy hónapok óta nem mosta a pulcsiját, és hetek óta a haját, mert annyira be van készülve folyamatosan. Gabriel Byrne - aki volt már Schwarzenegger mellett Sátán is - meglepő a kiegyensúlyozott apuka szerepében, de tökéletesen áll neki. Milly Shapiro a család legkisebb lányaként, a furcsa arcával és termetével, de még furcsább viselkedésével legalább ugyanakkora felfedezés, mint Millicent Simmons volt a Wonderstruckban és a Hang nélkülben. És a végére marad Toni Collette, aki egy nemrégi interjú szerint szándékosan akarta kerülni ezeket az intenzív, teljes erőbedobást kívánó szerepeket, de az Örökség forgatókönyvét olvasva nem tudott nemet mondani. Jól is tette. A még az XXX harmadik részében is remek színésznő itt fantasztikus a családanyaként, aki egyszerre aprólékos művész, hisztérikus rettegő, és tudta nélkül valami szörnyű titok tudója. Ha az Oscar komolyan venné a horrorfilmeket, akkor jövőre igazán komolyan vehetnék az Örökségben legalább őt.
Rengeteg horrorfilmet nézek, slashereket, giallókat, trashfilmeket, creature feature-öket, szektafilmeket, posztapokaliptikusakat, kisköltségvetésűeket, blockbustereket. Már elsőre is egyértelmű, hogy az Örökség ott lesz az évtized legjobbjai között, hivatkozási pont lesz, és talán még a mentális betegségeket az iskolai lövöldések miatt előtérbe toló aktivisták miatt ugyanakkora jelenség is lehet belőle, mint a Tűnj el. Ezt mondjuk csak fél év múlva fogjuk megtudni, és lehet, hogy addigra tök hülyeség lesz az előző mondatom, de a következőt tartani fogom:
az Örökség egy egyedi, ijesztő, helyenként zseniális, de mindenképpen maradandó horrorfilm, amit azoknak is érdemes lenne megnézni, akik ódzkodnak a műfajtól.
Rovataink a Facebookon