Egy film azoknak, akik nem látják a filmeket

Ül egy ember a laptop mögött. Előtte egy üres lap vibrál a monitoron; a dokumentumban a kelleténél lassabban szaporodnak a betűk. Leírja a címet, de mielőtt továbbhaladna, tétován megáll. Az arcán tanácstalanság tükröződik. A billentyűzet mellett, az ezüstszínű laptop műanyag borításán dobol az ujjaival gépelés helyett. Iszik egy kortyot a kávéjából; túl forró, megégeti a nyelvét. Végül írni kezd, sorra jelennek meg a képernyőn a szavak: „Ül egy ember a laptop mögött…”

Nagyjából ilyen A naplemente ragyogása című japán film első néhány jelenete, amelyben a filmeket vakok és gyengén látók számára is élvezhetővé tevő audionarrációkat író főszereplőnő annyira elmélyed saját munkájában – sőt: hivatásában –, hogy a saját életét is ugyanígy hangalámondással kezdi kísérni. És ahelyett, hogy átmenne az úton, a zebra közepén megállva sorolja, milyen embereket lát maga körül. „Egy dühös autós” – kommentálja végül, ahogyan egy sofőr dudaszóval rázza fel éber alvajárásából.

És nincs is jobb annál, ha egy filmrendező nemcsak a történetre koncentrál, de a formával is közölni próbál valamit; pláne, ha a forma és a tartalom ilyen jól egységet alkot. És pláne, ha a kettő együtt egyszerű, de így is nagyon kifejező szimbólumrendszert hoz létre. Mert tulajdonképpen ennyiben – hogy egy ember csakis a saját szavaival teszi láthatóvá a világot azoknak, akik számára ez a világ rejtve marad – máris ott van egy csomó gondolat. Például, hogy hányféleképpen lehet befogadni, értelmezni ugyanazt; hogy át lehet-e tökéletesen adni azt, amit közölni szeretnénk, és amit így száz százalékosan csak mi magunk értünk, vagy hogy micsoda hatalom, ha erre lehetőséget kapunk – utóbbi kettő ráadásul a filmkészítés alapjairól is elgondolkodtat.

A magyar mozikba legutóbb bájos, sütisütős filmjével eljutó Naomi Kavasze Cannes-ban díjnyertes, új filmje ugyanakkor elég hamar elengedi ezt a kérdésfelvetést és ezt a formai különlegességet, hogy lecserélje egy sokkal kevésbé eredeti és érdekfeszítő, bár szép melodrámára egy lassan és nehezen ébredező szerelemről, amely a főszereplőnő és egy olyan látássérült fotós között szövődik, aki folyamatosan kritizálja a nő audionarrációit. 

A férfi nyers és szigorú a nővel, aki viszont mégis átlát a durva kérgen, és észreveszi a kétségbeesett elveszettséget a vagdalkozás mögött. A férfi ugyanis neves fotós volt, amíg el nem kezdett romlani a szeme, hogy a betegség végül ne csak a szeme világától fossza meg, de általában a világtól is – mert az ő számára egy képileg megfoghatatlan világ szinte szó szerint olyan, mintha nem is létezne, vagy amiben legalábbis nemigen érdemes élni.

Igaz, ezzel a szállal azért még visszatér a film kezdeti filozofikus hangvétele. Sőt kettejük szerelme értelmezhető akár az eredeti felvetés metaforikus megoldásának is: a világot pillanatképekben megragadó férfi elveszíti a lehetőségét arra, hogy a maga módján fogja meg az életet, így mintha kiszakadna belőle egy rész. Amit az a nő tud pontosan betölteni, akinek megadatott a lehetőség, hogy a szavaival újrateremtse a látható világot.

És ez szép gondolat, ha kicsit túl megengedőek és romantikusak vagyunk, akár még azt is lehetne mondani, hogy ez az egész a szerelem mibenlétének egyfajta költői meghatározása is lehetne, épp olyan, amire végső soron minden, az érzelmekkel foglalkozó költő vagy író is próbálkozik. De ahhoz, hogy mindez hatni tudjon, azért rá kell hangolódni a film melankolikus hangulatára és az azzal kéz a kézben járó lassú tempójára, ami viszont nem mindig érződik egyszerűen csak a hangulat organikus kiegészítőjének, inkább a túlnyújtottság jelének.

Mert az egész film, ahogyan a benne ábrázolt, gyufafejnyi méretűből induló szerelem is, végig elég kis lángon ég. De talán van annyira érdekes az alapfelvetése, talán találó annyira a benne végighúzódó metafora, hogy az még éppen elvigye a hátán az egész filmet – azokkal a részeivel együtt is, ami inkább érződik felesleges súlynak a háton, mintsem édes tehernek. 

A forgalmazó, a Cirko Film weboldalán a premier napjától kezdve online is megnézhető a film egy fél mozijegy áráért.