Egy nyári délutánt simán megment a Hangya és a Darázs

Három évvel ezelőtt attól tartottunk, hogy a könnyedebb nyári időszakra szánt Hangya lesz a Marvel-filmek első komolyabb buktája. A félelem tök jogos volt, hiszen 2015-re már bőven összeállt a Bosszúállók, volt három önálló Vasember, két Amerika Kapitány- és Thor-film, sőt, A galaxis őrzői is letarolták a mozikat. Ráadásul a rendezőt is kipaterolták a forgatás kezdete előtt. Ezek után mégis ki kíváncsi arra, hogy a romkomokból, vígjátékokból és tévésorozatokból ismerhető Paul Rudd felveszi a Hangya jelmezét, akinek az a különleges képessége, hogy meg tud nőni/össze tud menni, tud kommunikálni a hangyákkal, és még repül is rajtuk? Aztán kiderült, hogy egyszer simán szórakoztató a Hangya, de ugyanúgy kételyeink voltak a folytatással, a még hülyébb című a Hangya és a Darázzsal. Megint nem lett igazunk, de csak majdnem.

Hangya, hangyább, leghangyább

Miközben az első Hangya inkább arról szólt, hogy a néző megismerje Scott Langet és hátterét (elvált lányos apa, betörő, jó humorú, de kicsit szétesett fickó), az egész növekvő/kicsinyedő technológiát kifejlesztő Hank Pymet (a csodálatos Michael Douglas) és a lányát, Hope Van Dyne-t (Evangeline Lilly). Na, meg még pár tényleg nagyon mellékszereplőt, akikről nem igazán érdemes külön beszélni.

Éppen ezért a mostani filmnek nem kellett nagyon nulláról felépíteni karaktereket, a Polgárháborúnak köszönhetően még egy plusz történeti kiegészítést is kaptunk, szóval a film rövid felvezetés után rögtön bele is csap a közepébe: Scott Lang (Paul Rudd) házi őrizetben van, amiért a Polgárháborúban a renegát Amerika Kapitány oldalára állt, de már csak pár nap van hátra attól, hogy levehesse a lábáról a jelzőt. Aztán természetesen pont ebben a három napban bukkan fel egy csomó váratlan figura, váratlan helyzet, és kell Scott Langnek a saját és gyereke jövőjét is kockára tenni mások jobb sorsa miatt.

Az előző filmet is rendező Peyton Reed tagadja, hogy egy heist film lenne a Hangya és a Darázs, az igazat megvallva tényleg valahol a heist/akcióvígjáték/sci-fi kategóriák közös pontjánál lehetne legjobban jellemezi, mit láthatunk végig. Voltak olyan hírek, hogy a film romantikus vígjáték lesz, de ez nem igaz. Az viszont igen, hogy az összesen két darab csókjelenet közül az elsőn majdnem elpityeregtem magam, pedig én aztán tényleg rühellek minden szerelmi szálat a filmekben. Az biztos, hogy a főszereplők együtt kitalálnak egy nagy tervet, ennek elkezdik a megvalósítását, aztán természetesen adódik egy csomó gond, megjelenik pár ellenérdekelt fél, és a film utolsó harmada egy hatalmas üldözési jelenetté válik, ahol mindenki igyekszik lenyomni a másikat a cél érdekében.

A Hangya 2. kétórás, de egyetlenegy pillanatra sem éreztem, hogy igazán lettek volna benne üresjáratok. Leginkább azért, mert szinte az egész film egy hatalmas akciójelenet, amelynek középpontjában a trailerekben is látott, gurulós bőröndként használt több emeletes épület áll, miközben folyamatosan minden oldalról be akar kavarni valaki a másiknak:

• van ugyebár Hangya, Darázs és Michael Douglas,
• Scott Lang idióta haverjai Michael Penával az élen (róla kicsit később),
• a film főgonosza,
• a film másik főgonosza
• és az FBI.

Az egyik fő probléma, hogy ötből csak három poén vicces, a maradék kettő pedig nagyon nem. Van, ahol az arány 4/5 (Rudd, Douglas, Lilly), van, ahol az arány valamivel rosszabb (Scott Lang haverjai, Bobby Cannavale, Walton Goggins, Laurence Fishburne és az FBI), és van egy darab ember, akinek tízből alig sikerül egyszer legalább egy picit megnevettetni az embert. Ez Michael Pena.

Pena már az előző filmben is a komikus sidekickje volt Ruddnak, de akkor talán nem volt annyira irritáló, mint most, bár lehet, ebben az is közrejátszott, hogy a Hangyát eredeti nyelven láttam. Most viszont szinkronnal, és te atyaúristen, mennyire szánalmasan gyenge minden pillanat, amit Michael Pena karakterére írtak. Pontosan olyan, mint a '80-as, '90-es évek akciófilmjeiben a kötelezően sokat és magas hangon beszélő fekete haver, aki arra jó, hogy a morózus főhős körüli hangulatot kicsit oldja. Tényleg iszonyatosan kínos volt minden jelenete, és nem vagyok meggyőzve arról, hogy azért volt rossz az összes poénja, mert Pena alapjáraton ilyen béna alak. Abban például biztos vagyok, hogy az „igazságszérumos" rész eredeti nyelven egyenesen zseniális lehet, de magyarul sajnos élvezhetetlen az egész a fejhangú nyávogástól, rosszul fordított poénoktól és állandó rikácsolástól.

Sajnos ez a film legnagyobb hibája is egyben. Tök jó, hogy itt van végre egy kisebb sztori, tényleg lenyűgöző, nagyon kreatív akcióval, néha fantasztikus látvánnyal és meglepően mély hátterű új szereplőkkel (Laurence Fishburne vagy Hannah John-Kamen karaktere), de közben annyira próbál a film egyszerre ironikus és posztironikus lenni, hogy nem veszi észre, mennyi olcsó baromságot hagytak benne a filmben, jó pár egészen megmagyarázhatatlan tudományos hülyeséggel együtt. Tudom, tudom, ez csak film, de nekem ne mondja senki, hogy amikor egyszer csak kinő a város közepén a földből egy 10 emeletes épület, azt senki sem veszi észre.

Belenyúlni a darázsfészekbe

Azonban ez egy kisebb költségvetésű, kisebb rizikójú nyári akcióvígjáték, és annak még így is tökéletes. Rudd tényleg erre a szerepre született, Lilly pedig a Losthoz vagy A hobbit trilógiához képest kicsit sem irritáló, akár még szerethetőnek is nevezhető, Douglas pedig egyenesen elviszi a show-t, főleg azzal a jelenettel, amit egy picit talán meg is könnyeztem. Rajtuk kívül kifejezetten izgalmas az újonnan behozott szereplők világa. Bill Foster (Fishburne), aki egy tökéletes görbe tükör Hank Pymnek, egy másik hasonló tudományos ágban dolgozó tudós, aki nem hajol meg azonnal Pym tudása előtt, sőt, sokszor olyan kellemetlen helyzetbe hozza, mint eddig senki. Ez kifejezetten klassz, hiszen eddig Pym karakere kikezdhetetlen volt a stílusa, tudása és a családi hierarchiában betöltött szerepe miatt, ráadásul Fishburne és közte tényleg érezni némi feszültséget. De ott van Szellem (John-Kamen), aki egyáltalán nem egy egydimenziós főgonosz, kifejezett tragikus múlttal, ami miatt könnyen azonosulhat az ember a tetteivel. Sajnos spoiler, hogy miért is annyira komplex Szellem karaktere, de maradjunk abban, hogy jóval több van az érdekes jelmez, és a látványos képességek mögött.

Az már más kérdés, hogy Szellem elfolyós, homályos mozgása pont olyan, ahogyan IMAX-ben lehet néha a képernyőt látni, amikor kicsit kevésbé koncentrál az ember, szóval bravó a Marvelnek, sikerül megalkotniuk a világ első IMAX-gonoszát. Apropó IMAX, sajnos még mindig azt kell mondanunk, hogy az „IMAX-élményt" felvezető térhatású visszaszámláláson a videó még mindig százszor térhatásúbb, mint bármi ebben a filmben, pedig a Doctor Strange-hez hasonlóan itt is bekerülünk egy olyan világba, amit igazán fel lehetett volna dobni, ha az IMAX-et meg a 3D-t nem csak utólag raknák rá a filmekre.

A kedvencem azonban Walton Goggins volt, és őszintén szólva nagyon remélem, hogy ezzel nem ért vége a karrierje a Marvel-univerzumban. Egyszerűen Gogginsnak tökéletesen áll a rohadék vagy éppen full kattant rosszfiú szerepe, és van valami olyan a tekintetében (vagy a fogsorában?), hogy szeretném, hogy egy kicsit még szívassa a jó szereplőket, hadd lássam, mi tud még ez a rohadék. Ja, és tökre ki kell emelni Scott lányát, Cassie-t (Abby Ryder Fortson), aki bőven több a kötelező gyerekes cukiságnál. És ugyebár a filmben szerepel Michelle Pfeiffer is, de még az is óriási spoiler lenne, ha elmondanánk mennyi időre és mikor bukkan fel a képernyőn. Maradjunk annyiban, hogy javarészt neki köszönheti a film a nézősorban tapasztalható férfikönnyeket.

Az biztos, hogy a Hangya és a Darázs a szép nagy Marvel-logó nélkül is simán nézhető nyári vígjáték lenne, amiből persze csak annyira emlékezünk, hogy milyen zseniális akciójeleneteket eredményez a kicsinyít-felnagyít technika. Éppen ezért is szoktam mondani, hogy akinek herótja van a szuperhősfilmektől, az nyugodtan próbálja ki a Hangyát (és most már a Hangya és a Darázst is), mert egyébként is túl kevés a tényleg vicces (és nem fingós, szarós, röfögős poénokra épülő) vígjáték, ráadásul amiben látványos és szórakoztató az akció.