Két film egy áráért, de csak az egyik érdekes

Tami Oldham Ashcraftnak már a gyerekkora is viharos volt. Édesanyja 15 évesen szülte őt, de igazi családja helyett édesapja szülei nevelték fel San Diegóban. Ezek az évek nem teltek nagy boldogságban, úgyhogy az első adandó alkalommal, 18 éves korában lelépett otthonról, először Mexikóba, majd Tahitire. Itt indul az igaz történetét bemutató film, a Sodródás sztorija is, 1983-ban.

A tahiti kikötőben teljesen véletlenül megismerkedik egy borostás angol férfival (Sam Claflin), akivel hamar randizni kezdenek, és rajta keresztül fedezi fel Tami (Shailene Woodley) a vitorlázást, ami legtöbbször kimerültséggel, tengeri betegséggel és hallucinációkkal jár, de valamiért mégis lenyűgözi a fiatal nőt. Amikor Richardot egy gazdag pár arra kéri, hogy nagyon sok pénzért cserébe vigye el a hajójukat Tahitiből San Diegóba, akkor az úticél miatt először nem akarja vállalni a munkát, de végül beadja a derekát. Az utazás viszont rémálommá válik miután a Raymond hurrikán miatt a hajójuk, és Richard is súlyos sérüléseket szenved.

Igaz történetről van szó, a film forgatókönyvét Ashcraft regénye alapján írták, de jobb élményt nyújt a film, ha a lehető legkevesebbet tudjuk arról, hogy mi is történt valójában. A nézőknek párhuzamosan mutatják meg, hogy hogyan bontakozott ki Tami és Richard kapcsolata a szárazföldön, illetve, hogy mi történt velük a baleset után.

Nem ez az első alkalom, hogy izlandi Baltasar Kormákur olyan filmet készít, ami nyílt vízen balesetet szenvedő emberekről szól (A tenger, Dermesztő mélység). Ennek fényében az sem meglepő, hogy a Sodródásnak is ezek a legerősebb pillanatai: amikor meg kell mutatni a vihar utáni kétségbeesést, azt, hogy milyen egyformák a napok, vagy azt, hogyan éli meg a halászat dilemmáját az addig vegetáriánus Tami.

Ezzel szemben, amikor az ismerkedést látjuk, akkor a karakterek egyszerű mondatokban kommunikálnak, ami nem túl szórakoztató. Ezeknek a jelenetek az lett volna a feladata, hogy közelebb hozzák és megszerettessék velünk a főszereplőket, hogy még jobban szurkoljunk a túlélésükért. Az menthetett volna valamit a helyzeten, ha Sam Claflin és Shailene Woodley között szikrázna a levegő. Sajnos erről szó sincs, nem igazán illenek össze, nem tudják kompenzálni a semmitmondó párbeszédeket.

A Sodródás egyik titkos fegyvere viszont a vágó John Gilbert, aki nem szabdalja szét a párbeszédeket, hanem hagyja, hogy gyönyörködjünk az egzotikus tájakban, illetve a háromszoros Oscar-díjas Robert Richardson operatőr képeiben. Ez a film hangulatát alapvetően meghatározza, ritkán vált nézőpontot, amivel nyugalmat sugároz és még egy unalmas beszélgetésen is segít, hogy nem ugrál folyamatosan a kép mindig arra a színészre, aki éppen beszél.

A rendező, az operatőr és a vágó után muszáj megemlíteni a főszerepet játszó Shailene Woodley munkáját is, aki feltehetőleg pont azért vállalta el ezt a szerepet, hogy megmutassa képes a hátán elvinni egy filmet. A szerelmes jelenetekbe nem sok extrát tud vinni, de mikor a kilátástalan helyzetben lévő Tamit kell eljátszania, akkor belead mindent, és nem azért kezdünk szurkolni neki, amit tudunk róla, hanem azért, mert csodáljuk, hogy nem adja fel. Néhol mondjuk olyan robotikusan viselkedik, hogy az arcán látszik: nem tudja, pontosan mit miért csinál a vitorlákkal, vagy a szextánssal, csak begyakorolta a mozdulatot. 

Sam Claflin ehhez képest keveset tud hozzátenni a forgatókönyvben leírtakhoz, bár az tény, hogy ránézésre valóban olyan életművésznek néz ki, aki abból él, hogy gazdag emberek drága hajóit juttatja el A pontból B-be. De az alakításával semmit nem tesz ehhez hozzá, még akkor sem, ha figyelembe vesszük, hogy a balesetben megsérül, így a film jelentős részében csak fekszik a hátán, és ő is csak egy plusz teher Tami számára. 

Minden odavan címmel J.C. Chandor készített filmet egy olyan filmet, ami egy hajótörött férfi (Robert Redford) küzdelmét mutatja be, anélkül, hogy a múltjáról bármit mesélne a nézőknek. Vagyis nem elhibázott ötlet csak a küzdelemre koncentrálni és minden mást háttérbe szorítani. A kész film alapján úgy tűnik, hogy a Sodródás is működhetett volna így. Egy igaz történetről van szó, a forgatókönyvet író hármas (Aaron Kandell, Jordan Kandell és David Branson Smith) viszont a nagyobb érzelmi hatás érdekében, meg akarta nekünk mutatni az embert is a küzdelem mögött. Ezzel viszont kudarcot vallottak, így végül csak az a kellemetlen érzésünk marad, hogy minek nézették velünk a romantikus részeket, ha azok csak rombolták az összképet.