Az Oscar felvitt pár emeletet, de onnan még lépcsőzni kell

A Mindenki című kisjátékfilmje óta Deák Kristóf nevét kis túlzással az egész ország ismeri, hiszen nem minden nap fordul elő, hogy egy magyar rövidfilm Oscar-díjat nyerjen. Pedig előtte is filmezett és tévézett is, rendezett a Hacktion című sorozatban, dolgozott a München című Spielberg-film vágóstábjában, rendezett kisjátékfilmet is, szóval nem az volt, hogy a semmiből robbant be a magyar film világába. Legújabb alkotása A legjobb játék címet kapta, szombaton mutatja be az RTL Klub. Ennek kapcsán beszélgettünk vele és Nina Kov koreográfussal, aki egyrészt a felesége, másrészt ebben a filmben is alkotótársa volt.

Megnéztem a filmet, és úgy a feléig olyan volt, mint egy Black Mirror-epizód. Tudatosan?

Deák Kristóf: Persze, a Black Mirror az egyik inspirációm volt A legjobb játékhoz.

A te filmednek a vége viszont pozitív, ami arra a sorozatra ugye nem jellemző. Miért?   

DK: A Black Mirror tök jó referenciapont, ha erről a filmről beszélünk. De számomra az még mindig nincs elég közel a valósághoz, én még ennél is közelebb szeretnék lenni, már ha sci-fiben gondolkodunk, hiszen már most benne élünk ebben a technológia által uralt világban.

Nina Kov: Ez a film kvázi holnap történik.

DK: Az lett volna a cél, hogy filmes eszközökkel  szebbé tett, de mégis ismerős világban játszódjon, ezért forgattunk a Keleti és a Kelenföldi pályaudvarokon. Lehet egy hangyányi elemelést érezni benne, de megvan a láttunk már ilyet, ismerjük a főhőst is-érzés is.

NK: A főhős is egy hétköznapi figura, lehetne bárki.

DK: A Black Mirror azt mutatja meg, hogyan lesz mindennek rossz vége, én viszont - pont azért mert itt valós helyzetekről és problémákról beszélünk, amikben benne élünk - visszamentem egy kicsit a Jules Verne-i sci-fi-hez, ami még arról szólt, hogyan lehet jó a technológia, hogyan tud valami csodálatosat, elképesztőt mutatni nekünk.

A technológia szerinted segít jobbá tenni a világot?

DK: Ez csak rajtunk múlik. Ha folyamatosan rossz dolgokat képzelünk el, azok fognak megtörténni. Ha meg jó dolgokat, azok. Amiket Verne elképzelt, azoknak nagy része megvalósult. Igaz, annak is, amit Phillip K. Dick vagy Orwell megálmodott.

NK: Te a média világában megtapasztalhattad, hogy pár hatalmasságnak sikerült olyan narratívát kreálnia, ami mára valósággá vált. Nem mindegy az sem, milyen narratívákat veszünk át, de a lényeg az, hogy a sajátunkat mi írjuk meg. Erről szól a film. Nem a technológia rossz, hanem amit kezdünk vele.

Apám mondta mindig, hogy adott esetben egy kanál is lehet gyilkos fegyver, és az nem a technológia mai csúcsa.

Lehet, kéne csinálni egy White Mirror-sorozatot a Netflixnek.

DK: Ha legközelebb megyek pitchelni hozzájuk, felvetem.

Jártál már náluk?

DK: Igen, elképesztő a központjuk, egy hatalmas meseépület, látszik, hogy van ott pénz. Egy megbeszélésen voltam bent, két projektet mutattam be, de egyelőre konkrétumot nem tudok mondani. Lassan nincs már olyan 15 millió dollár alatti film, amiben valamelyik új gyártó, a Netflix vagy az Amazon, ne lenne benne.

Nincs művészi válságban Hollywood? Kicsit olyan, mintha a filmipar a régi tévéipar szerepét tölti be, a kommersz filmekkel, az izgalmas alkotások meg a tévében vannak.

DK: Igen, szerintem is van baj, de ennyire nem sötét a helyzet, az írók, a jó ötletek megvannak a mai napig. Nagyon fura dolog ez, elég sok kiváló, izgalmas forgatókönyvet olvastam el az utóbbi időben, amikből talán sose lesz film, miközben rémesen gyengékből pedig igen. A tévé abból a szempontból is sokat hatott a filmre, hogy a nagy blockbustereket már írószobákban írják, ahogy a sorozatokat. Tehetséges, fiatal írók dollárban hat számjegyű összegért ötletelnek mondjuk a Marvelnek két héten át.

De az tény, hogy a legjobb írók ma a sorozatokban dolgoznak - azt több stúdiófőnök is panaszolta, hogy a legjobb forgatókönyvírókat már nem érdekli a film, inkább showrunnerek akarnak lenni egy sorozat mellett.

Honnan jött A legjobb játék ötlete?

DK: 2016 januárjában történt, egy Wired-cikket olvastam arról, hogy milyen etikai kérdéseket vet fel, ha a gépek döntenek arról, hogy terrorveszély estén a piros gombot megnyomják-e. És a cikk mintegy mellékesen megemlítette, hogy van is már olyan neurális hálózatra épült rendszer vagy az MIT-n vagy a Stanfordon, amiben a gép tanul és fejlődik. A gépet több módon lehet tanítani, vagy egy nagy adatbázissal, vagy emberi inputtal, esetleg ezek kombinációjával.

Nem ijesztő ez valahol? A Skynet ébredése a Terminator jövőképéből?

DK: Érdekes, hogy mennyire ez a Frankenstein-sztori az, ami a gépi tanulással és az MI-k elterjedésével kapcsolatosan eszébe jut az embereknek, az, hogy majd a teremtményünk fellázad és elpusztít minket. És erre mindig egy távoli, jövőbeli dologként gondolunk. Közben az életünkben sokkal alattomosabb változásokat okoz már ma is az, amit a Google vagy a Facebook tanul rólunk nap mint nap.

NK: A technológiáról a végletekben gondolkodunk, vagy a frankensteini szörnyet látjuk benne, aki majd megöl minket, vagy  a megváltást és az örök életet várjuk tőle, ezek között oszcillálnak a narratívák, miközben középen nincs semmi. Engem az érdekel leginkább, hogy mi, emberek, mit vetítünk rá a technológiára amikor találkozunk vele, miket indít be tudatalatti szinten, és hogyan domborodik ki az emberi mivoltunk ezáltal.

DK: A film alapötletét ez, a gépi tanulás adta, illetve Nina egyik előadása, amit 2012-ben a Tate Modern múzeumban láttam. Zseniális volt.

NK: Tino Seghal alkotása volt, 200 táncos bolyongott az épületben egyszerre, meghatározott szabályok szerint, de úgy, hogy sose lehessen rájönni a mintázatokra.

DK: A gép mozgást lát, arról mondja meg, hogy akit lát, az jó vagy rossz szándékú, és izgalmas volt kitalálni, mi van ha nem tud mit kezdeni azzal amit lát. A másik szintje a filmnek meg az emberé, akit a gép le fog váltani, és mint annak idején a ludditák, visszavág, viszont nem rombol, hanem éppen ellenkezőleg, alkot.

Én hiszek benne, hogy az egyetlen kiút a kreativitás, az alkotás, hiszen ez az az aspektusa az emberi létnek, amit a gépek egyelőre nem tudnak kiváltani. Az egyén számára a kiút az alkotás.

NK: Van egy World Economic Forum-lista, amin annak megfelelően állítják sorrendbe a szakmákat, hogy melyiket fogják a gépek leghamarabb kiváltani. A lista végén, tehát kvázi biztonságban a kreativitást igénylő szakmák találhatók - fontos lenne, hogy az oktatásban is megtörténjen az átállás, hogy az alkotó, problémamegoldó, empatikus gondolkodást többet tanítsák, mert ez lesz a jövőben a pénzzé tehető tudás.

Egy ilyen kisjátékfilmet mennyi pénzből lehet összerakni? Lehet úgy számolni, hogy ez 20 perc, akkor egy 100 perces nagyjátékfilm ötöde a büdzsé?

DK: Nem ennyire egyszerű a dolog, A hazai helyzet egyébként nagyon jó, mert a kisjátékfilmekre vagy rövidfilmekre van támogatás - a briteknél ennek töredéke jut, az amerikaiaknál meg ha van pénzed, forgatsz, ha nincs, nem. Ismerek olyan rendezőt, aki az összes hitelkártyáját kimaxolta, hogy forgathasson. A pályázható legmagasabb összeg ebben a kategóriában itthon nyolcmillió forint, amiből sokan azt hiszik, csak egy háromszereplős kamaradrámát lehet leforgatni, mi meg a Mindenkiben és A legjobb játékban is emelni akartuk a tétet ehhez képest. Utóbbiban, mire a forgatásig jutottunk, már mi magunk is gépi intelligencia segítségével, automatikusan tudtuk letrackelni azt a sok száz embert, aki a képen mozog - egy XORXOR nevű magyar programozó csapat rakta össze a rendszert ehhez.

NK: 200 önkéntessel dolgoztunk, akik hónapokon át feláldozták a hétvégéiket, szeretetből és lelkesedésből. Próbáltunk, gyakoroltunk hónapokig, és nagyon szerették csinálni. Én úgy szeretek dolgozni, hogy sok mindent kipróbálok, és ami nem kell, az kimarad - úgy a fele annak, amit létrehoztunk. Kísérleteztünk, és ezt elmondtuk a szereplőknek is, akik ettől tök lelkesek lettek, a próbák alatt mindenkit meghallgattunk, és kipróbáltuk az ötleteiket. Nagyon jó volt velük dolgozni.

Miért az RTL mutatja be a filmet?

DK: Kicsit meglepett, hogy egy Oscar-díj után házalnom kellett a filmmel, de így történt, több tévéhez is beadtuk, és több helyről is az jött, hogy kösz, de nem.

Például a köztévétől is?

DK: Igen, onnan is.

Vannak közpénzből készülő filmek, amiket a köztévé nem ad le. Ez van. Jó lenne, ha ez változna.

NK: Örülünk, hogy az RTL-nek tetszett, és nagyon jó érzés, hogy befogadtak.

DK: Ráadásul nem csak éjjel, eldugva mutatják be, ahogy a kisfilmeket szokták, hanem szombaton délben is látható lesz, szóval talán így fog eljutni a legtöbb emberhez. 

A tévés bemutató egyébként kötelező kör?

DK: Igen, ami más szempontból meg tudja nehezíti az ember dolgát. A támogatás feltétele volt, legalábbis a mi esetünkben, hogy a leadás után hat hónapon belül mutassa be egy országos tévé a filmet, viszont ezzel a fesztiválokra való eljutás lesz nehezebb: ott sok esetben ragaszkodnak az exkluzivitáshoz, vagy kizáró ok, ha már tévében szerepelt a mű. Sok külföldi fesztiválra így a filmet nem tudjuk nevezni.

Annak idején te kisfilmeket akartál rendezni, vagy nagyfilmeket?

DK: Filmeket akartam forgatni, filmben akartam dolgozni. Gyártásvezető szakra jártam, majd vágóasszisztensként dolgoztam, utána vágó lettem saját jogon, majd jött London és a rendezői szak. Valahogy mindig az volt a fejemben, hogy az út elérhetőbb, könnyebb dolgokkal kezdődik, és ez a kisfilm, szóval csináljunk akkor azt. Angliában ez sokkal nehezebb, itthon évente 20-21 filmet támogatnak, belevágtam.

Hogy jutott el a Mindenki az Oscarig?

DK: Sok melóval, eltökéltséggel, segítséggel és szerencsével. Ha nincs egy angol barátom, aki elmondja, hogy egy korábbi Oscar-nyertes filmet hogy utasítottak el eleinte minden második fesztiválról, akkor még az elején feladtam volna. Az első tíz helyből, ahová beadtuk, nyolc mondott nemet. "Remek film, imádjuk, de..." Ez egy idő után elég lehangoló, de mentünk tovább, és az első díj után az arány folyamatosan javult, aztán jött a többi díj, a nagyobb fesztiválok, amikről be lehet kerülni az Oscar-kalapba. A Lille-i fesztiválon kaptunk közönségdíjat, majd Torontóban, utána Tokióban már fődíjasok voltunk, ahol elképesztő gálát is rendeztek a díjkiosztó mellé.

NK: A fesztiválkörúthoz nagyon kellett Udvardy Anna producer, aki fáradhatatlanul támogatta a film fesztiváloztatását, mert pont úgy hitt a filmben, mint mi. Pedig ez pénzbe kerül.

Az Oscar után sok megkeresést kaptál?

DK: Sok stúdió megkeresett, hogy beszéljünk, folyamatosan kapok forgatókönyveket is, alakulnak a dolgok. Ha arra kérdezel rá, hogy konkrét ajánlat van-e, egy filmterv már nagyon jól alakul: a Zucker fivérek cége, tudod, az Airplane! és a Top Secret gyártói vették meg egy Frank Cottrell Boyce nevű angol író Cosmic című regényének a jogait. Ennek a rendezése az, ami most a legközelebbinek tűnik. Ez egy gyerekfilm az űrben, a női főszerep egy megalomán techguru és Willy Wonka szerelemgyereke, a sztori meg egyszerre szerethető és izgalmas.

NK: Az Oscar olyan, mintha felvitt volna pár emeletet lifttel, de innen ugyanúgy egy csigalépcsőn mászhatunk felfelé a harmincadikra. És még úton vagyunk.

A legjobb játék című kisjátékfilmet az RTL Klub, július 28-án, 12:10-tő mutatja be.

(Borítókép: Ajpek Orsi / Index)