Kipurcantak a gyerekek, az elnöknek egy szót se!

A Sötét elmék biztos, hogy nem fogja megváltani a világot, a mozit, a sci-fi, sőt a tini-sci-fi, de még a világjárványos-szuperképességes-szabadságharcos-tini-sci-fi al-al-al-alműfaját sem, és nem is próbálkozik ilyesmivel. Nem próbál őrülten fontos témákról beszélni, ahogy a hasonló műfajú Éhezők viadala kritizálta a modern kori médiát, és ahogy a szabadságjogokat, a forradalmak szükségességét éltette.

De még így is abszolút indokolatlan az, amilyen csúfosat bukott a bevételeket és a kritikákat is tekintve. A Rotten Tomatoes kritikaösszesítő portálon a világ kábé legrosszabb filmjei között áll, 19 százalékos eredménnyel, miközben hasonló műfajban még A negyedik című iszonyatos gagyit is 32 százalékra értékelték a kritikusok, pedig az tényleg a tini-sci-fik szennyes kloákája volt.

A Sötét elmék kapásból egy viszonylag eredeti, és egész jól kidolgozott ötletre épül: egy különleges járvány a világ összes gyerekét megfertőzi, és a 90 százalékuk azonnal meg is hal, a túlélő kisebbségnek pedig valamilyen szuperképessége alakul ki. A legtöbbeknek csak az intelligenciája emelkedik, sokan tárgyakat tudnak mozgatni a gondolataikkal, mások pedig az elektromosságot tudják manipulálni. És van még két, ritkább „tünet”: van, aki az elméjével befolyásolni tudja mások elméjét, és van, aki valami borzasztóvá alakul át.

A kormány és a gonosz elnök nem tudják megfékezni a járványt, úgyhogy jó náci szokás szerint táborokba gyűjtik a túlélő gyerekeket, kivéve persze a két legveszélyesebb átalakuláson átesetteket, mert őket egyszerűen kivégzik. De ez csak a bevezető, maga a film arról szól, hogyan próbál néhány túlélő elmenekülni az őket így vagy úgy kihasználók markából.

És a filmben egy csomó minden megvan abból, ami egy jó filmhez kell. Lehetne még több, hogy tényleg kimondottan jó film legyen, de szó sincs arról, hogy elvesztegetett száz perc lenne, pláne hogy elvesztegetettebb, mint a nyári, erjedt popcornszaggal átitatott filmkínálat tetszőlegesen választott darabja.

A főszereplő kamasz lánynak van például egy jól felrajzolt, átélhetően fájdalmas sorstörténete, ami ráadásul dramaturgiailag is jól épül fel, egy nehéz titokkal, az arra történő utalásokkal, aztán gyengébbek kedvéért a nagy leleplezéssel. A történet dramaturgiája is kifejezetten ügyes: semmi nem fekete-fehér, folyamatosan kérdéses, hogy melyik szereplőben lehet bízni és melyikben nem, melyik szervezetnek vagy csoportnak mi a motivációja, és mondjuk biztosan jó-e az a szervezet, amelyek gyerekek mentésével foglalkozik. És még a végkifejlet sem a szokásosan sablonos „rájöttem, hogy igazából ti vagytok a jók, ők meg a rosszak”: a feloldás is ambivalens, ami szokatlan egy hasonló filmtől, mert jóval gyakoribb, hogy a filmesek nem merik rábízni a nézőre, hogy döntsön maga, mennyire tartja boldognak vagy szomorúnak a véget, inkább lezárnák ők a dilemmát, hogy nekünk már semmit ne kelljen önállóan megrágni.

Még az sem igaz, hogy a Sötét elmék ne akarna legalább valami kicsit hozzátenni a látványos sci-fi-alapokhoz, és csak akciójelenetekre használná a szuperképességeket. Mert van azért a filmben valami kis halovány üzenet a kamaszoknak arról, hogy mindenkinek érdemes vállalnia azt, ami csak őrá jellemző, és amit esetleg a külvilág nem fogad el könnyen, sőt, az a legjobb, ha még meg is tanulja az ember a saját hasznára fordítani ezt. Nyilván nem kell nagy metafora-elemző készség ahhoz, hogy a szuperképességeket lefordítsuk akármi olyan lelki dologra, amivel egy embernek kamaszként szembesülnie kell.

Emellett azért igaz, hogy a főellenség figurája abszolút nincs kidolgozva, és teljesen érthetetlen a motivációja, vagy legfeljebb annyi, hogy világuralomra szeretne törni, kábé annyira komolyan, mint a Bunkó és a Vész című gyerekrajzfilmsorozatban a kisebbik, de szigorúbb patkány. És az is igaz, hogy a kamaszok menekülése közben azért viszonylag kevesen fogják tövig rágni a körmüket az izgalmaktól, vagy hogy ne lenne egy kicsit, vagy inkább nagyon elnagyolt a főellenséggel való végső összecsapás jelenete. De a Sötét elmék még így is simán hozza az elvárhatót, sőt, a szerelmi szál lezárása és a végső megoldás szokatlanul elgondolkodtató mivolta miatt annál még valamivel többet is. Bár tényleg olyan sok lenne a csodálatosan jó mozifilm, hogy mindez tényleg az elérhető 100-ból 19 százalékot jelentsen, és még egy gyenge közepes film is kétszer ennyit tudjon!