Ritka élmény egy ilyen hibbant film

Összesen egyszer láttam a Valami követet. Rögtön 2015 legjobb filmje lett nálam, de soha a büdös életben nem akartam még egyszer megnézni. Eddig egyszer láttam a Kaliforniai rémálmot, nem lett 2018 legjobb filmje nálam, de azonnal meg akartam nézni újra és újra és újra, hogy minden dilinyót, furcsaságot, jelet, utalást fel tudjak benne zabálni az utolsó morzsáig.

Nem azért hasonlítom össze a két filmet, mert ilyen kedvem van, hanem mert mindkettőt David Robert Mitchell rendezte, és a Kaliforniai rémálom - teljesen szokatlanul - hónapokkal az amerikai mozipremier előtt a magyar mozik műsorára került. Nagyon érdemes megnézni, de azoknak ajánlott, akik átlagosnál nagyobb türelemmel rendelkeznek, és akik két pofára tudnak zabálni olyan hömpölygő, sehova nem tartó, de nagyon erős hangulatú filmeket, mint a kultkedvencé lett A nagy Lebowski vagy a méltatlanul keveset emlegetett Beépített hiba. Azért ezt a kettőt mondom, mert Mitchell filmje olyan, mintha ennek a kettőnek a stílusát összegyúrnánk, a szmókerséget, a kiábrándultságot, az értelmetlenséget, a végeláthatatlan kanosszajárásokat, és ugranánk az időben 2018-ra, ahol már alapból minden fura.

A Kaliforniai rémálom sztorija a következő, bár amikor sztorit mondok, akkor a szó nagyon tág fogalmát használom: Sam (Andrew Garfield, krézisége csúcsán) egy igazi léhűtő harmincas, aki nagyrészt semmittevéssel tengeti a napjait a Los Angeles-i lakásában, aminek egyébként egy ideje már a lakbérét sem tudja kifizetni. Egy nap meglát egy fiatal lányt (Riley Keough) a földszinten, beszédbe is elegyednek, beszívnak, végigdumálnak egy estét, de amikor Sam következő nap keresné, hűlt helyét találja. Úgyhogy elkezd nyomozni. De Sam nem egy olyan figura, aki a Dashiel Hammett-regényekben vagy a Robert Mitchum-filmekben szokott főszerepet játszani. Sőt, azt is ki lehetne jelenteni, hogy Sam egy kicsit kettyós, vagy még komolyabban: súlyos kényszerbeteg, aki mindenhol a mintákat, jeleket, szimbólumokat keresi. Aki nem kérdez, hanem észrevesz valamit valahol, és azt vagy egy isteni sugallatnak, vagy kőkemény bizonyítéknak veszi. Akinek a logikai lóugrásait nézőként néha követni is nehéz lenne, ha Mitchell nem a szokásos biztos kezével rendezné a Kaliforniai rémálmot.

És amennyire a főszereplője zavarodott, annyira lesz furcsa, öntörvényű, dühítő, és néha egészen pompás a film maga is. A Kaliforniai rémálom néha olyan, mintha a napfényes noirok paródiája lenne, ahol a kőkemény detektív egy nyurga hipszter, és ahol nem egy végzet asszonya van, hanem kapásból vagy nyolc. Néha olyan, mintha a 2010-es évek filmnézési szokásaiból csinálna viccet: tele van úgynevezett easter eggekkel, rejtett utalásokkal, apró jelekkel, amiket néha észrevesz a főszereplője, néha csak a film nézője, és ezekből az utalásokból kellene kihámozni a cselekményt. Jelent az valamit, hogy a film kezdete előtt felvillannak különböző jelek, amik visszaköszönnek statiszták pólóján?

Erősen kétlem, de a Kaliforniai rémálom - ha megadjuk neki a kellő figyelmet - egy egészen különleges élmény lesz attól, hogy ezeket a rejtett és kevésbé rejtett apróságait próbáljuk követni. És ha ez a része, mármint a filmnézésből viccet csináló szándéka igaz, akkor az író-rendező tökéletes munkát végzett a főcselekményhez kapcsolódó mellékszálakkal is, amik a cselekmény bizonyos pontjain oltári fontosnak és lényegesnek tűnhetnek. Aztán hogy melyik kap megnyugtató lezárást, és melyik nem, azt nem fogom elárulni. Egy kalóznak öltözött karakter a leghülyébb helyeken tűnik fel. Valaki a környék kutyáit mészárolja. Egy misztikus bagolyfejű nő bemerészkedik férfiak hálószobájába éjszaka. És valahol, valami történik a Los Angelesben található Silver-tó alatt.

Sajnálom, ha eddig nem derülhetett ki, hogy milyen film is valójában a Kaliforniai álom, mert nehezen találom rá a szavakat. Egy tündérmese, egy krimi, egy thriller, egy vígjáték, egy szatíra, mind bedobva egy zsákba, és ebből a zsákból mindig a legváratlanabb eleme emelkedik ki. Amikor azt hisszük, hogy egyenes úton halad, akkor egy láthatatlan erő elváltja a kormányt, és bevisz a vadonba. Egyik pillanatban tiszta extázis, a másik pillanatban a szomorúság maga. Egyik pillanatban a szereplők a What's The Frequency Kenneth? című REM-számra táncolnak (amit önmagában egy zavarodott ember ihletett), a másikban a főszereplőnk a kocsiját megkarcoló tiniket mogyorózza meg.

Amihez nagyban hozzátesz, hogy Los Angeles tényleg úgy néz ki a filmben, mint a valóságtól csak 1-2 fokkal elrugaszkodott helyszín, ahol unatkozó tévészínészek tömeges sakkpartikat tartanak, vagy ahol a belépő egy buliba egy nagy keksz. Minden valahogy ismerős: a lusta harmincas főszereplő, aki akár a magyar Van valami furcsa és megmagyarázhatatlanban is szerepelhetne, ha kevésbé lenne paranoid. A nők, akiket ez a szerencsétlen flótás csak szexuális tárgyakként lát. Az egyszerű házak, amik mögött bizarr összeesküvés-elméletek hívői élnek, akik meg vannak győződve, hogy az igazság egy müzlisdoboz hátán van. De akárcsak a címében, a Kaliforniai rémálomban minden el van tolva odáig, hogy fenyegető, vagy minimum gyanús legyen. Egy óriási paranoia ez a film.

És teljesen meg tudom érteni, ha valakinek ez nem szimpatikus. Mitchell előző filmje, a Valami követ prímán működött horrorfilmként és a mozdulatlanságból kimozdított generáció bemutatásaként is, de a Kaliforniai rémálom már sokkal nagyobbat markol, és teljesen egyedi irányvonalak szerint mozog. Tud idegesítő lenni, önismétlő, öncélú, fárasztó, és túlságosan is lassú lenni. A sztorijában kevés az értelem, de az értelmetlenség néha átláthatatlanul sűrű. Kevés kapaszkodót ad annak, aki szereti a szép lezárásokat és az elvarrt szálakat, vagy csak az egyenes vonalon haladó történeteket. Nem való mindenkinek, de egészen biztosan mindenki ismer olyan embert, akinek tetszene. Én azoknak nagyon bátran ajánlom. Azok úgyis tudják magukról, hogy ők azok.