Lassan végleg eltűnik a kőkorszaki Youtube

Kritika a Volt egyszer egy téka című filmről a Jameson Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválról

voltegyszeregyteka04-3
2018.09.18. 13:50

Tulajdonképpen ez volt a mechanikus, manuális Youtube”

– mondja a videotékákról az egykor szintén itt dolgozó filmrendező, Mátyássy Áron. És tényleg: ez az egész videotéka-jelenség összesen pár évtizedet élt, és amilyen hihetetlenül nagy hatása volt a filmművészetre és a filmrajongásra, olyan őrült sebességgel szűnt vagy szűnik éppen meg nyom nélkül, hogy átvegye a feladatát a Youtube, az IMDB és általában az internet. De vajon tényleg mindenestül át tudják venni?

A leghíresebb magyar téka és VHS-kiadó, a legendás Odeon alapítói és egykori munkatársai úgy gondolják, hogy a válasz egyértelmű nem. Vagy talán nem olyan egyértelmű: ezért készítettek egész estés dokumentumfilmet a kazettákkal telipakolt polcokkal szegélyezett korszakról Volt egyszer egy téka címen. A film eleinte csak egy rövid Youtube-videónak indult – olyan lett volna pont a neten közölni a filmet, mint amikor a zenetévé műfajának feltalálásakor az MTV a Video Killed the Radio Star című szám klipjével indította el az adását, hogy a rádiókorszak gyilkosa rögtön a rádiókorszak gyilkosságáról szóló dallal debütáljon. De a közösségi finanszírozási kampány végül olyan jól sikerült, és lelkesedésből is annyi lett, hogy a kisvideóból nagy dokumentumfilm lett, amelyet most, a Jameson Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon vetítettek le először, hogy aztán szeptember végétől moziban is forgalmazzák majd.

A rendező, az egykori tékás, Csizmazia „Cheese” Gábor és munkatársainak fő feladata, valljuk be, az volt, hogy meggyőzzék a nagyközönséget, ez a téma érdekes azon a tékában dolgozó és napi szinten tékába járó közösségen kívül is, amely végigbeszéli a nagyrészt hagyományosan beszélő fejes filmet. És ez tökéletesen sikerült is: egyrészt ha maradt is belterjesség a filmben, az nem hibának látszik, hanem a tékák közösségteremtő erejének bizonyítékaként jelenik meg, másrészt a másfél órás játékidőhöz alkalmazkodva kibővítették a vállalást, és nemcsak a 22 év után bezárt Corvin mozis Odeon-téka siratódalát énekelték el, hanem az egész VHS-korszakét. Pontosabban, és ez szintén nagyon fontos: nincs szó semmiféle siratódalról, akármennyire is ott tátong ennek a csapdája olyankor, ha személyesen érintett, sőt a munkájukat épp most elveszítő emberek beszélnek a szívüknek egyik legkedvesebb dologról. A Volt egyszer egy téka egyszerre szenvedélyesen és objektíven, egyszerre viccesen és tárgyilagosan tud beszélni arról, mit is jelentett egészen mostanáig az a szó, hogy videokazetta.

A Volt egyszer egy téka nem csak azt az unalomig ismert, persze attól még igaz és fontos közhelyet teszi érthetővé, hogy milyen komoly hatást gyakorolt a tékában kiegészített vagy épp elvert zsebpénz a filmtörténet nagymestereire – Quentin Tarantinóval az élen –, mivel így korábban elképzelhetetlen mélységű és szélességű merítést kaphattak, mielőtt belefogtak volna a saját filmjükbe, ezzel egészen eklektikussá téve a posztmodern filmművészetet, amelynek műveire egyszerre hathattak a távol-keleti harcművészetek, a spagettiwesternek és a legnagyobb művészfilm-klasszikusok. De – a filmben Varró Attila – beszél arról is, 

hogyan alakították át a tékák a filmnézéshez való viszonyt háromnegyed évszázad után: 

korábban kizárólag akkor lehetett filmet nézni, amikor azt valamilyen felsőbb erő – mozivezetők, a tévéműsorok összeállítói – lehetővé tették, ezzel pedig adtak egyfajta rituálé-jelleget az aktusnak. Ezt a rendszert liberalizálta egy csapásra a VHS megjelenése, de főleg a jóval olcsóbb és elérhetőbb tékák megnyitása.

Volt egyszer egy téka
Volt egyszer egy téka
Fotó: Vertigo Média

Emellett a tékák nemcsak elérhetővé tették a filmeket, de tudást is adtak melléjük. Egy csomó vicces sztori van a filmben azokról az emberekről, akiknek fogalmuk sincs, hogy mit akarnak nézni, de azért tanácsot kérnek a tékástól, vagy annyit tudnak, hogy volt az a tavalyi film, amiben az a magas csávó volt, na azt kérném. De persze nyilván nem ez a lényeg, ez csak a jópofaság, amit a flúgos kölcsönzők helyett Rudolf Péter játszik el a filmben, hogy ezzel remekül oldja kicsit a beszélőfejes forma korlátozott vizuális izgalmát. De a fő történetek persze arról szólnak, hogyan hasznosították a tékások megszállottsága miatt felhalmozott tudást a kölcsönzők, hogyan tudták a művészfilmrajongó tékások több generáció ízlését befolyásolni, vagy hogyan segítettek akár filmrendezőknek vagy egyetemi tanároknak is az anyaggyűjtésben. Még Pálfi György is azt mondja: a több száz film jeleneteinek összevágásából készült Final Cut is csak úgy készülhetett el, hogy a tékások napról napra összeválogatták neki az adott tematikájú jeleneteket tartalmazó filmeket.

De a téka lehetett archívum is, 

egy kézműves IMDB,

és persze közösségi kulturális tér is, ahol a pult mögött álló leendő filmrendező a valódi (leendő) közönségével találkozhatott és beszélhetett. Szóval hiába van fent a Youtube-on, a Netflixen, torrenten és a többi helyen ugyanannyi, sőt sokszor annyi film, mint ahány elfért a tékák polcain, vannak olyan hasznos funkciók, amelyeket muszáj egy sírba temetni azzal a videotékával, amelyik utoljára leheli majd ki a fekete-fehér, feliratos filmekre emlékeztető lelkét. Ez talán a Művész mozi előterében még mindig működő Odeon lesz.

Mucsi Zoltán a Volt egyszer egy téka című filmben
Mucsi Zoltán a Volt egyszer egy téka című filmben
Fotó: Vertigo Média

Szóval a Volt egyszer egy téka azt a feladatát is remekül el tudja látni, hogy az utolsó utáni pillanatban még mindenki tékák iránti lelkesedését felpumpálja, és azt is, hogy filmtörténetileg-filmelmétileg elhelyezze ezt a jelenséget. És akkor csak a tékákról beszéltünk, a film VHS-es vonulatáról még nem is. Pedig ez is nagyon jó, már csak a könnyfakasztó, hamis nosztalgia hiánya – na jó: csak nagyon rövid felbukkanása – miatt is: egy percig sem állítja senki, hogy a technikailag fejletlen, sérülékeny, könnyen és gyorsan romló VHS-formátum olyan csodálatos érték lett volna, amiért igazán nem lehet elég krokodilkönnyet elmorzsolni. Sőt, jót lehet röhögni a borzalmas hangalámondásokon és az ordas fordítási hibákon, ráadásul ezek a jelenetek megint csak sokat tesznek a film szórakoztatóságáért, ahogyan a különféle témákban bevágott, mindig nagyon találó filmrészletek is. A hibákról szólva meg nagyon eredeti, ahogyan Varró Attila meglátja az emberit a technikai gyengeségben: mint mondja, az ő agya – meg mindenkié – pont úgy működik, ahogyan a kazetta öregedik, az évek során egyre kásásabb lesz, bizonyos részek elhalványulnak a rég látott filmekből.

Nem tökéletes film a Volt egyszer egy téka: vannak benne teljesen felesleges megszólalások – Kótai Mihály bokszoló teljes jelenléte megfejthetetlen –, és az egész koncepcióban is kérdéses, egy széles kör elé vagy akár külföldi bemutatóra szánt filmben jó-e, ha a megszólalok többes szám második személyben beszélnek bele a kamerába, mintha mindenki pontosan tudná, hogy a készítők maguk a tékások, és mintha ennek az információnak a tudatában is ne lenne furcsa ez „a ti munkátok nagyon sokat jelentett nekem”-jellegű megszólalásmód. De a ragadós lelkesedés, a nagy és érdekes tudásanyag, az eredeti meglátások, de legfőképp a téma fontosságának felismerése és okos elmagyarázása

bőven elegendőek ahhoz, hogy megérje megnézni a Volt egyszer egy tékát, hogy még egyszer utoljára meglátogassuk a kézzel megfogható filmek temetőjét.

Ne maradjon le semmiről!

Borítókép: Vertigo Média 

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?