Lassan végleg eltűnik a kőkorszaki Youtube

Kritika a Volt egyszer egy téka című filmről a Jameson Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválról

voltegyszeregyteka04-3
2018.09.18. 13:50

Tulajdonképpen ez volt a mechanikus, manuális Youtube”

– mondja a videotékákról az egykor szintén itt dolgozó filmrendező, Mátyássy Áron. És tényleg: ez az egész videotéka-jelenség összesen pár évtizedet élt, és amilyen hihetetlenül nagy hatása volt a filmművészetre és a filmrajongásra, olyan őrült sebességgel szűnt vagy szűnik éppen meg nyom nélkül, hogy átvegye a feladatát a Youtube, az IMDB és általában az internet. De vajon tényleg mindenestül át tudják venni?

A leghíresebb magyar téka és VHS-kiadó, a legendás Odeon alapítói és egykori munkatársai úgy gondolják, hogy a válasz egyértelmű nem. Vagy talán nem olyan egyértelmű: ezért készítettek egész estés dokumentumfilmet a kazettákkal telipakolt polcokkal szegélyezett korszakról Volt egyszer egy téka címen. A film eleinte csak egy rövid Youtube-videónak indult – olyan lett volna pont a neten közölni a filmet, mint amikor a zenetévé műfajának feltalálásakor az MTV a Video Killed the Radio Star című szám klipjével indította el az adását, hogy a rádiókorszak gyilkosa rögtön a rádiókorszak gyilkosságáról szóló dallal debütáljon. De a közösségi finanszírozási kampány végül olyan jól sikerült, és lelkesedésből is annyi lett, hogy a kisvideóból nagy dokumentumfilm lett, amelyet most, a Jameson Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon vetítettek le először, hogy aztán szeptember végétől moziban is forgalmazzák majd.

A rendező, az egykori tékás, Csizmazia „Cheese” Gábor és munkatársainak fő feladata, valljuk be, az volt, hogy meggyőzzék a nagyközönséget, ez a téma érdekes azon a tékában dolgozó és napi szinten tékába járó közösségen kívül is, amely végigbeszéli a nagyrészt hagyományosan beszélő fejes filmet. És ez tökéletesen sikerült is: egyrészt ha maradt is belterjesség a filmben, az nem hibának látszik, hanem a tékák közösségteremtő erejének bizonyítékaként jelenik meg, másrészt a másfél órás játékidőhöz alkalmazkodva kibővítették a vállalást, és nemcsak a 22 év után bezárt Corvin mozis Odeon-téka siratódalát énekelték el, hanem az egész VHS-korszakét. Pontosabban, és ez szintén nagyon fontos: nincs szó semmiféle siratódalról, akármennyire is ott tátong ennek a csapdája olyankor, ha személyesen érintett, sőt a munkájukat épp most elveszítő emberek beszélnek a szívüknek egyik legkedvesebb dologról. A Volt egyszer egy téka egyszerre szenvedélyesen és objektíven, egyszerre viccesen és tárgyilagosan tud beszélni arról, mit is jelentett egészen mostanáig az a szó, hogy videokazetta.

A Volt egyszer egy téka nem csak azt az unalomig ismert, persze attól még igaz és fontos közhelyet teszi érthetővé, hogy milyen komoly hatást gyakorolt a tékában kiegészített vagy épp elvert zsebpénz a filmtörténet nagymestereire – Quentin Tarantinóval az élen –, mivel így korábban elképzelhetetlen mélységű és szélességű merítést kaphattak, mielőtt belefogtak volna a saját filmjükbe, ezzel egészen eklektikussá téve a posztmodern filmművészetet, amelynek műveire egyszerre hathattak a távol-keleti harcművészetek, a spagettiwesternek és a legnagyobb művészfilm-klasszikusok. De – a filmben Varró Attila – beszél arról is, 

hogyan alakították át a tékák a filmnézéshez való viszonyt háromnegyed évszázad után: 

korábban kizárólag akkor lehetett filmet nézni, amikor azt valamilyen felsőbb erő – mozivezetők, a tévéműsorok összeállítói – lehetővé tették, ezzel pedig adtak egyfajta rituálé-jelleget az aktusnak. Ezt a rendszert liberalizálta egy csapásra a VHS megjelenése, de főleg a jóval olcsóbb és elérhetőbb tékák megnyitása.

Volt egyszer egy téka
Volt egyszer egy téka
Fotó: Vertigo Média

Emellett a tékák nemcsak elérhetővé tették a filmeket, de tudást is adtak melléjük. Egy csomó vicces sztori van a filmben azokról az emberekről, akiknek fogalmuk sincs, hogy mit akarnak nézni, de azért tanácsot kérnek a tékástól, vagy annyit tudnak, hogy volt az a tavalyi film, amiben az a magas csávó volt, na azt kérném. De persze nyilván nem ez a lényeg, ez csak a jópofaság, amit a flúgos kölcsönzők helyett Rudolf Péter játszik el a filmben, hogy ezzel remekül oldja kicsit a beszélőfejes forma korlátozott vizuális izgalmát. De a fő történetek persze arról szólnak, hogyan hasznosították a tékások megszállottsága miatt felhalmozott tudást a kölcsönzők, hogyan tudták a művészfilmrajongó tékások több generáció ízlését befolyásolni, vagy hogyan segítettek akár filmrendezőknek vagy egyetemi tanároknak is az anyaggyűjtésben. Még Pálfi György is azt mondja: a több száz film jeleneteinek összevágásából készült Final Cut is csak úgy készülhetett el, hogy a tékások napról napra összeválogatták neki az adott tematikájú jeleneteket tartalmazó filmeket.

De a téka lehetett archívum is, 

egy kézműves IMDB,

és persze közösségi kulturális tér is, ahol a pult mögött álló leendő filmrendező a valódi (leendő) közönségével találkozhatott és beszélhetett. Szóval hiába van fent a Youtube-on, a Netflixen, torrenten és a többi helyen ugyanannyi, sőt sokszor annyi film, mint ahány elfért a tékák polcain, vannak olyan hasznos funkciók, amelyeket muszáj egy sírba temetni azzal a videotékával, amelyik utoljára leheli majd ki a fekete-fehér, feliratos filmekre emlékeztető lelkét. Ez talán a Művész mozi előterében még mindig működő Odeon lesz.

Mucsi Zoltán a Volt egyszer egy téka című filmben
Mucsi Zoltán a Volt egyszer egy téka című filmben
Fotó: Vertigo Média

Szóval a Volt egyszer egy téka azt a feladatát is remekül el tudja látni, hogy az utolsó utáni pillanatban még mindenki tékák iránti lelkesedését felpumpálja, és azt is, hogy filmtörténetileg-filmelmétileg elhelyezze ezt a jelenséget. És akkor csak a tékákról beszéltünk, a film VHS-es vonulatáról még nem is. Pedig ez is nagyon jó, már csak a könnyfakasztó, hamis nosztalgia hiánya – na jó: csak nagyon rövid felbukkanása – miatt is: egy percig sem állítja senki, hogy a technikailag fejletlen, sérülékeny, könnyen és gyorsan romló VHS-formátum olyan csodálatos érték lett volna, amiért igazán nem lehet elég krokodilkönnyet elmorzsolni. Sőt, jót lehet röhögni a borzalmas hangalámondásokon és az ordas fordítási hibákon, ráadásul ezek a jelenetek megint csak sokat tesznek a film szórakoztatóságáért, ahogyan a különféle témákban bevágott, mindig nagyon találó filmrészletek is. A hibákról szólva meg nagyon eredeti, ahogyan Varró Attila meglátja az emberit a technikai gyengeségben: mint mondja, az ő agya – meg mindenkié – pont úgy működik, ahogyan a kazetta öregedik, az évek során egyre kásásabb lesz, bizonyos részek elhalványulnak a rég látott filmekből.

Nem tökéletes film a Volt egyszer egy téka: vannak benne teljesen felesleges megszólalások – Kótai Mihály bokszoló teljes jelenléte megfejthetetlen –, és az egész koncepcióban is kérdéses, egy széles kör elé vagy akár külföldi bemutatóra szánt filmben jó-e, ha a megszólalok többes szám második személyben beszélnek bele a kamerába, mintha mindenki pontosan tudná, hogy a készítők maguk a tékások, és mintha ennek az információnak a tudatában is ne lenne furcsa ez „a ti munkátok nagyon sokat jelentett nekem”-jellegű megszólalásmód. De a ragadós lelkesedés, a nagy és érdekes tudásanyag, az eredeti meglátások, de legfőképp a téma fontosságának felismerése és okos elmagyarázása

bőven elegendőek ahhoz, hogy megérje megnézni a Volt egyszer egy tékát, hogy még egyszer utoljára meglátogassuk a kézzel megfogható filmek temetőjét.

Ne maradjon le semmiről!

Borítókép: Vertigo Média