Biztosan én vagyok a hibás, ha eltűnt a gyerekem?

Kritika a Keresés című filmről a Jameson Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválról

2018.09.19. 12:32

A Keresés című thrillernek az az egyetlen gyengesége, ami a film legfontosabb tulajdonsága. Ennek ellenére kifejezetten jó film.

És a két mondat tényleg nem üti egymást. Csak arról van szó, hogy az Éjszakai őrség című orosz filmmel világhírűvé és hollywoodi rendezővé vált Timur Bekmambetov eldöntötte: a jövő az egyetlen laptop képernyőjén játszódó filmeké. És miután leforgatta az Ismerős törlése című, csak Skype-beszélgetésekből álló horrort, munkatársaival produkciós céget alapított a nemes cél érdekében, na meg azért, mert az a film az olcsó gyártási költségek hatvanszorosát hozta vissza. Létrehoztak egy programot, amely technikailag megkönnyítette a képernyőfilmek készítését, és eldöntötték, hogy évente 50 ilyen filmet fognak forgatni – ami művészileg, hát, lehet, hogy nem a legmagasztosabb ötlet, de a számokat nézve elég érthető befektetés.

Szóval minden a legnagyobb rendben, amíg meg nem nézünk egy ilyen filmet. Mert a Keresésben pont ez, a formához való görcsös ragaszkodás az egyetlen egy dolog, ami nem működik jól, és ami folyton kizökkent abból, hogy élvezni tudjuk ezt az amúgy remekül megírt thrillert. Mert a producer Bekmambetov és az elsőfilmes rendező, Aneesh Chaganty nem hajlandóak feladni az alapötletet akkor sem, ha pedig a forgatókönyv nem teszi lehetővé, hogy tényleg csak azt lássuk, ami egy monitoron látszódni szokott. Így meg össze-vissza csalnak, amivel nem az a gond, hogy a néző mérhetetlenül dühös lenne, mert annyira ragaszkodik ehhez a csodálatos ötlethez, hogy felháborítja minden apró homokszem a gépezetben. Hanem pont azért, mert az ilyen hibák miatt – mint amikor valamiért tovább veszi a webkamera a laptoppal egy szobában egyedül lévő embert még akkor is, amikor az már nem facetime-ozik, vagy amikor rendőrségi zárt láncon közvetített felvételt látunk, ami sehogy nem kerülhetett fel az adott laptopra, vagy halljuk azt is, amikor a főszereplő telefonon beszél – muszáj arra figyelni, hogy ez most megint milyen hülye megoldás, ahelyett, hogy engednénk a sztori hatásának, és mennénk együtt a filmmel.

Ami amúgy nagyon is könnyen megy,

annyira feszes, okos, fordulatos és lendületes forgatókönyv,

eléggé meglepő módon egyébként, mivel a teljesen ismeretlen és tapasztalatlan rendező mellett a teljesen ismeretlen és íróként tapasztalatlan Sev Ohanian írták, miközben talán pont ahhoz kell az összes műfaj közül a legtöbb precizitás, hogy egy bűnfilm izgalmas, logikus, követhető, jó ritmusú, meglepő és hiteles legyen. Márpedig a Keresésre mindez igaz.

Már a sztori első pár perce is olyan hatásosan épül fel, hogy ott a helye a Fel! című rajzfilm első pár perce mellett a „Rövid, Szöveg Nélküli Jelenetsorok, Amelyeken Még Évek Múltán Is Zokog Mindenki, Ha Csak Rágondol”-díj nagydíjasai között. Ráadásul ez a pár perc még tökéletesen bizonyítja a csak monitoron elmesélt történetek később megcáfolt működőképességét: még elgondolkodni is jól el lehet azon, hogy milyen pontosan össze tud állni egy élet az elmentett fotók, naptárbejegyzések, Facebook-státuszok, emlékeztetők és családi videók egymás mellé pakolása révén.

Ennyire izgalmas

 

IMDB: 7,9

Rotten Tomatoes: 92%

Metacritic: 71

Index: 8/10

És ez még csak a bevezető, ami aztán később persze fontos lesz a történet lélektani motivációi miatt – ami egyébként egy újabb jó pont a filmnek, mármint az, hogy egyáltalán nem csak a krimiszál erős benne, de felvet egy csomó fontos emberi kérdést is. A sztori arról szól, hogy egy lány nyom nélkül eltűnik, és az apja megpróbálja kideríteni, hogy hová tűnt: először persze csak azt, hogy melyik haverjával lógott el bulizni, aztán rájön, hogy sokkal inkább rendőrségi ügyről van szó. És az legalább olyan fontos, mint a bűnügyi szál felgöngyölítése, hogy az apa rájön, mennyire keveset tud a lányáról, mennyire nem arról beszélgetett vele az elmúlt években, ami valójában foglalkoztatta őt, hogyan akarta megúszni, hogy a súlyosabb témákkal is szembe kelljen nézniük, még csak nem is gyávaságból, csak mert nem akarta terhelni őt. Ami pedig baromi fontos, és egy ilyen krimisztorinál sokkal tágabban is értelmezhető téma: hozzászól ahhoz is,

hogyan veheti észre jobban egy szülő, ha a gyerekét online (vagy máshogy) zaklatják,

és egyáltalán, hogy kerülhet hozzá olyan megnyugtató közelségbe, amilyenben talán magától is hajlandó lesz szólni neki, ha valami baja van, és az nem csak utólag derül majd ki.

A Keresés bravúrja nem az, hogy ilyen-olyan erőltetett módszerekkel sikerült tényleg facetime-ozásokból, netes keresésekből, elmentett live videókból és más appokból összerakni az egészet, hanem az, hogy ezt a szülő-gyerek viszonyról szóló filmet tökéletesen sikerült összeilleszteni egy minden műfaji szabályt példaszerűen követő nyomozós thrillerrel. Amelynek cselekményében ráadásul pont annyival több fordulat fért el az átlagosnál, hogy az az egész filmet kiemelje az átlagból. Ha Bekmambetovék még ezt a monitoros hülyeséget is elfelejtették volna, tényleg nem is lenne mire panaszkodni.

A Keresés a Cinefest után az egész országban látható lesz. Premier: szeptember 20.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!