A leszbikus tinédzserek tényleg a pokolra jutnak?

A húszmillió forintos kérdés: mi lesz, ha két azonos nemű, az azonos nemhez vonzódó, éppen szexualitásukkal ismerkedő kamaszt egy hálószobába zárnak? 

És ezen nem nagyon lepődik meg senki, legfeljebb az egyház azon képviselői, akik szerint imával lehet gyógyítani a homoszexualitást.

Róluk szól a Cameron Post rossz nevelése (The Miseducation of Cameron Post) című film, a független amerikai film legújabb nagy dobása, amely elnyerte a világ legfontosabb függetlenfilm-fesztiválja, a Sundance zsűrijének nagydíját. Csak az a baj, hogy tényleg úgy tesz, mintha a fentihez hasonlóan összetett dolgok jelentenék a húsz- és negyvenmillió forintos kérdéseket, pedig valójában mindenki pontosan tudja rájuk a válaszokat már azelőtt is, hogy beülne a moziba.

A Cameron Post egy olyan egyházi táborról szól, ahová a legbigottabb szülők viszik el a gyereküket, miután rájöttek, hogy vagy homoszexuális, vagy legalábbis a kamaszkori hormontúltengést nem csak az általuk elfogadható módon éli meg. Ide kerül be a Cameron Post nevű lány is, hogy a tábor vezetői beleverjék a fejébe: valójában nem irigyelni valóan mély szerelmet érez barátnője iránt, hanem a Sátán kísértette meg, bűnt követ el, de sebaj, mert ha megérti, hogy mi okozta benne ezt a súlyos problémát – lány létére sokat focizott? túl közeli kapcsolatot ápolt az azonos nemű szülőjével? –, akkor könnyedén le is lehet győzni azt, és újra normális lesz ő is.

Desiree Akhavan abszolút hatásosan mutatja be, hogy ez a folyamat mennyire gyötrelmes azok számára, akiket alávetnek, mert a tábor végeredményben nem tesz mást, mint elhiteti velük, hogy gyűlölniük kellene magukat és a „bűnüket”. Mert az átnevelők semmiféle megértést nem mutatnak azok felé a kamaszok felé, akiknek elsősorban pedig pont erre lenne szükségük, de a szüleiktől kapásból nem számíthatnak rá. És mert az egész leegyszerűsítő hülyeségeken alapszik: nyilvánvalóan nem attól lesz valaki leszbikus, hogy nagyon sikeres volt egy „férfias” sportban. És mert az önutálat sosem vezethet semmiféle jóra, és csakis tragikus kimenetele lehet, a kérdés csak az, hogy csendes depresszió formájában, vagy valamilyen véres tragédia révén.

Akhavan rendezőként elsősorban a kontrasztokban találja meg a megfelelő eszközt a hangulat megalapozásához. Már a film is úgy kezdődik, hogy előbb egy bibliaórán beszél arról az oktató, milyen könnyű is ebben az érzékeny korban belesétálni a Sátán csapdájába, de amit mi élvezetnek hiszünk, az valójában egyenes út a Pokolba, aztán meg azt látjuk esztétikus és enyhén pornográf képeken, ahogyan Cameron Post és barátnője megélik a szerelmüket egy autó hátsó ülésén, és aztán később is a visszatérő, boldog emlékképek és a boldogtalan, ördögűzőtábori jelen ütköznek össze folyton. És amennyire nincs kapcsolat a két világ között, annyira távol állnak egymástól a neveltek és a nevelők is, annyira lehetetlen a sikeres együttműködés is az egészséges kamasz és az őt betegnek látó felnőtt között. Ezt húzza alá a képekkel is még egyszer a rendező, miközben a cselekmény szintjén pont a visszafogottságra helyezi a hangsúlyt. A főszereplő Chloë Grace Moretz (Ha/Ver, Carrie) a nézői azonosulás tankönyvi megtestesítője: leginkább csak kommentár nélkül szemléli a helyzetet – mintha a néző szemével tenné –, hogy aztán végül egy fontos jelenetben vonja le a tanulságot az önutálatról és a bizalomhiányról.

És pont ez a film legnagyobb problémája, ez a tanulság. Desiree Akhavan egyáltalán nem beszél azokhoz, akik szerint tényleg sátáni bűn a homoszexualitás, és akik szerint Istent kevésbé érdekli, hogy az ember megtalálja a boldogságot, a szeretetet és a kiteljesedést, mint az, hogy milyen genitáliák érintkeznek eközben. A film nem sorol érveket azzal kapcsolatban, hogy miért nem igaz, amit a táborvezetők mondanak, még olyan minimális szinten sem, mint ez a cikk a fenti sorokban; nem mutat rá a logikátlanságokra, tudományos tévedésekre, hanem látszólag biztos benne, hogy minden néző számára úgyis egyértelmű minden. Persze nagyon is valószínű, hogy egyetlen egy olyan néző sem fog mozijegyet venni pont erre a filmre, aki a táborvezetőkhöz hasonlóan látja a homoszexualitást, tehát minek is őket meggyőzni arról, hogy miben tévednek.

Mi értelme az azonosan gondolkodás akolmelegében sütkérezve megerősíteni egymást abban, hogy igen, tényleg igazunk van? Mi értelme csak hangosan kimondani azt, amit az összes néző úgyis elmondott már magában? Mi értelme eleve elutasítani még annak a lehetőségét is, hogy a más nézőpontot képviselők is találhatnak valamit a filmben? Hiszen így csak annyi történik, hogy a szegény, szerencsétlen áldozatokat képviselő film idióta kreténeknek állítja be a bigottan gondolkodókat, ami még akkor sem túl magasztos dolog, ha amúgy speciel én is elég mélyen egyetértek azzal, hogy az egyik oldalon szegény, szerencsétlen áldozatok vannak, a másikon meg idióta kretének.

A drámatörténelemben alapvető az a nézet, hogy egy mű akkor lesz igazán izgalmas, ha az olvasó vagy a néző megérti azt is, miért mondja azokat a dolgokat az antagonista, amikkel ő amúgy nem tud egyetérteni; hogy mi a másik fél igazsága, hogy hol az igazság abban, amiről az adott dráma előtt sosem képzeltük volna, hogy valaki tényleg őszintén hihetne benne. Mint az Antigonéban: persze nyilvánvaló, hogy az uralkodó, aki megtiltja Antigoné testvérének eltemetését, rossz törvényt hozott, de egy Antigoné-előadás mégis csak akkor lehet érdekfeszítő, ha a néző megérti, miért is kell az uralkodónak mégis ragaszkodnia az ő nézetéhez. Ha innen nézzük, a Cameron Post rossz nevelése egyáltalán nem izgalmas. És az az igazság, hogy ez nem csak innen nézve tűnik így.

(Borítókép: IMDb)