Nem minden forgatókönyvből szabad filmet forgatni

Egy hete ülök ezen a kritikán, a Pepermint - A bosszú angyala című filmén, mert hajszálpontosan olyan feleslegesnek érzem, mint amilyennek az alkotóknak illett volna a film puszta létezését. A Peppermint a Metoo-mozgalomra felülve, egy erősnek mondott női hőssel ad el egy olyan bosszútörténetet, amit előtte férfiakkal már vagy ezerszer ellőttek, a rasszizmus 2018-ban meg már nagyon nem szexi.

Van egy tipikus amerikai, középosztály alján tanyázó család, amiben a kedves, mosolygós, az anyagi nehézségek ellenére is bizakodva a jövőbe tekintő banktisztviselő anyuka az autószerelő műhelyt működtető férjével együtt neveli a lányukat, és mentás fagyit esznek vattacukorral, amikor a gyereknek szülinapja van. Azért mennek el fagyizni, mert a szigorúan pasztellszínekbe öltöztetett anyuka összekap a gyerek iskolájának egyik tehetős anyukájával, aki cserébe rászervez valami puccos bulit a főhősnő lányának születésnapjára.

Mert miközben ők fagyiznak, a gengszterek gengszterkednek, és amennyire pasztell a muter és pillanatokon belül elhulló rokonsága, annyira kivarrt, sötét, koszos, izzadt, foghíjas rohadékok a gengszterek, akik gondolatbűnözés miatt számolnak le Riley North szeretteivel. (Riley-val is le akartak, csak elkúrták.) Amikor Riley magához tér a kómából (tán másnap), és igazságot akar, nem kapja meg, mert a rendszer velejéig romlott. Korrupt. Igazságtalan. Pedig Riley felveszi a pasztellkék szoknyát és a kardigánt a tárgyalóterembe, és be is azonosítja a gyilkosokat, de hiába. 

De most komolyan, mi

• új,
• formabontó,
• meghökkentő,
• érdekes,
• izgalmas

lehet ebben a történetben? Semmi.

Riley kinyír mindenkit, aki kibaszott vele, és még mellé pár sötét alakot, akikről üvölt, hogy sötét alakok, mert az író és a rendező nem bízza a nézőre annak eldöntését, hogy ki genyó és ki nem, hanem megmutatja. Tetovált, atlétás nemfehérember = GENYÓ. Igazi Amerikaiak = NEMGENYÓ. Pierre Morel, aki az első Elrabolva-filmet is rendezte, nem sokat szarakodott a gondolkozással: míg a film elején az anyuka tart egy hegyi beszédet a lányának az erőszak hiábavalóságáról, a 24. perctől kezdve a Terminátor és Rambó szerelemgyerekeként dúlja fel a város rossz arcú lakosságának életét, és móresre tanítja a gyanús, barna bőrű alakokat,

A főszereplő Jennifer Garner az a színésznő, akit leginkább abból az Alias című sorozatból ismerhetünk, amiben Bradley Cooper is elkezdte építgetni hollywoodi karrierjét, és amiben 2001-2006 között nagyon sok embert lelőtt, leszúrt vagy megfojtott. Ez a képessége most is kapóra jött neki, bár ha agyonvernek sem értem, miért pont őt nézték ki erre a szerepre - a Daredevil-film spinoffjaként forgatott Elektrában világosan bemutatta, hogy mennyire nem tud elvinni a hátán egy filmet, bár azt a filmet mondjuk nem is nagyon lehetett (volna) mert azon túl, hogy egyik helyszínről a másikra sántikálva irtja az ellent, az nem színészi feladat, hanem katonai. 

Nagyon hamar lett bántóan ostoba film a Peppermintből, és ment át kőegyszerű fegyverpornóba, ami meglovagolja az összes társadalmi sztereotípiát, amit Trump az amerikaiak arcába tolt. Garner hősnője kvázi azt üzeni, hogy ne bízz a törvényben, mert nem véd meg, vedd elő a fegyveredet és nyírj ki mindenkit, aki ártott neked. Csak éppen attól, hogy valaki egy M16-ost lóbál, még nem lesz ikonikus karakter, a film meg nem attól film, hogy moziban vetítik és szép színes.