Az őrületbe kerget a pofátlanságával a kamu-Tarantino

Kritika a Húzós éjszaka az El Royale-ban című filmről

2018.10.17. 05:30

A Húzós éjszaka az El Royale-ben olyan pofátlan film, hogy az egészen imádni való.

Kivéve persze, ha valaki utálja, ha egy filmrendező folyamatosan hülyére veszi, mert akkor nyilván ez is az agyára fog menni. De ha az ember ráhangolódik, akkor nagyon könnyű élvezni az öntörvényűségét, a ráérősségét, a szokatlanságát, a morbid humorát, a szándékos és folyamatos túlzásait, és azt a hangot, amit valahonnan belülről hallunk csak: annak a hangját, ahogyan Drew Goddard rendező folyamatosan röhög rajtunk.

A Húzós éjszaka… olyan, mint amikor a jó tanuló felel, ezúttal leginkább Tarantinóból, de igazából az egész zsánerfilm-tankönyvből. És mivel jó tanuló, nemcsak felmondja a leckét, de nagy magabiztosan még a saját szája íze szerint is értelmezi az egészet, hogy a szabályok felrúgásával mutassa meg, nagyon is tudja, mik a szabályok, csak épp nem érdekli. Nem onnan látszik, hogy Goddard mindent tud a thrillerekről, és mindent tud arról is, hogyan lehet ezeket tarantinósan kiforgatni, megcsavarni és még véresebbé tenni, hogy szolgaian visszaböfögné a tudását, hanem onnan, hogy pontosan látszik, melyek azok a pontok, ahol elmehetne a megszokott irányba – és ahonnan valahová egészen máshová merészkedik.

Nehéz ennél érthetőbben írni erről a filmről, mert az egyik pofátlan trükkje éppen az, hogy negyedóránként mindig jön egy újabb csavar, ami mindent más színbe helyez – de tényleg mindent, és tényleg negyedóránként, menetrendszerűen. Az alapszituáció nem is Tarantinóra, inkább Agatha Christie-re és a Tíz kicsi négerre üt: néhány fura figura egyszerre érkezik egy vészjósló hangulatú, lepusztult hotelbe, mindegyik hétköznapi embernek mondja magát, de mindegyikről sanszos, hogy a legkevésbé sem az, és végül persze mindegyikük arra kényszerül, hogy ilyen vagy olyan kapcsolatba kerüljön a többiekkel, jellemzően nem önszántából. Egyikük porszívóügynökként mutatkozik be, egy másik papként, van egy minimum gyanús recepciós, és van két másik, akik meg nem mutatkoznak be sehogy. Aztán mindenki mögött bezárul a szobája ajtaja, és ez az a pont, ahonnan többet már nem lehet elárulni a sztoriról, pedig ekkor még hátravan vagy két óra.

Ennyire húzós

 

IMDB: 7,6

Rotten Tomatoes: 70%

Metacritic: 60

Index: 7,5/10

Mert ez is Goddard egyik szemtelen trükkje: a fene nagy ráérősség, ahogy próbálgatja, hol van a suspense, azaz néző amiatt érzett feszültségének határa, hogy ő már tud valamilyen nyilvánvalóan elkerülhetetlen dologról, ami viszont egy ideig még nem történik meg. És a szavak nélküli, jó tízperces nyitójelenet után, amiben nem történik szinte semmi, csak tíz perc után, akkor viszont keretestől törik ránk az ajtót, szóval ez után már sejthető, hogy Goddard szerint az ilyesmivel elhúzható időnek nincs felső határa. És tényleg folyamatosan játszik azzal, hogy egyszer már megtörtént dolgokat megmutat más szemszögből, újra, kellemesen ráérősen – és mivel baromi jó stílusérzéke van, ez a „kellemesen” itt nézői élmény szempontjából szó szerint értendő –, vagy hogy hosszú várakozás után dob be olyan bombákat, amelyek élesedésére aztán megint hosszú időt kell várni, hogy addigra viszont az asztalra kerüljön még egy csizma. Amitől pörgős éppen nem lesz a film, de pörgős filmből van épp elég, olyat viszont már nehezebb találni, amelyikben ilyen sokáig kitart a feszültség, ráadásul ennyire változatlan intenzitással. Így még két óra után sem lehet tudni, hogy pontosan miről is szól a film, mármint ki kicsoda, miért van itt vagy mit diktálnak az érdekei, viszont akiről meg már kiderültek ezek az alapinfók, azok folyamatosan olyan döntéshelyzetekbe kényszerülnek, hogy ugyanúgy ne lehessen előre látni a sorsukat.

Mindez persze nem lenne ennyire szórakoztató, ha a párbeszédek nem lennének nagyon jól megírva, a humor ne lenne ennyire találó, azok az események, amelyekre olyan sokat kell várni, és azok a fordulatok, amelyek mindent átértelmeznek, ne lennének mind nagyon jó ötletek, és a maguk módján logikusak, érdekfeszítőek vagy akár elgondolkodtatóak. Goddard játszik azzal is, hogy valakiről valami egészen váratlan derül ki, és azzal is, hogy valakiről semmi különös, mert pontosan tudja, hogy

egy ilyen filmben az is meglepő, ha valami nem meglepő.

Csak a film utolsó húsz-harminc perce kelt valamelyest csalódást (pedig a Buffy, a vámpírok réme vagy a Lost egyik írójaként ismert Goddard egyetlen másik rendezésének, a Cabin in the Woodsnak pont a vége volt a leginkább pofonszerűen erős). A végén pont az történik, aminek a hiánya miatt annyira jó volt az első két óra: elkezdődik egy egyszerű, unalomig ismert thriller-sablon, és végig is megyünk annak minden jellemzőjén, ezúttal nem papírcsákót hajtogatva a filmes tankönyv lapjaiból, hanem andalító hangon felolvasva az utolsó mondatig. Goddard ezt is jól csinálja, tényleg hibátlan ez a hosszú jelenet is, csak épp semmi egyediség nincs benne.

Pedig a Húzós éjszaka az El Royale-ban ereje csakis az egyediségben van: ezt tudja, mást nem, de ezt nagyon jól. Nem akarja megváltani a világot, nincsenek fontos vagy húsba vágó témái, a színészei mind abszolút jók ugyan Jeff Bridgestől Dakota Johnsonon át Chris Hemsworthig, de azért egyiküket sem az Oscar-gálán fogjuk viszontlátni. A Húzós éjszaka… attól olyan élvezetes, hogy teljes, totális, tovább fokozhatatlan kiszámíthatatlanságot hoz egy olyan korban, amikor a közönségfilmek kilencvenkilenc százaléka az elsőtől az utolsó percig tökéletesen kiszámítható. És ez bőven elég ahhoz, hogy megérje még ez a szemérmetlenül hosszú, két és fél órás játékidő is.

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?