Az ember alapvetően monogám. Egy darabig.

Interjú Nagypál Orsi filmrendezővel

DSC 4645
2018.10.24. 23:32

Fel lehet-e rázni úgy egy pislákoló kapcsolatot, hogy a pár tagjai másokkal is lefekszenek egymás beleegyezésével? Ha nem működik a monogámia, megoldás lehet a hármas szex, a swinger klub, a párcsere? Ilyen témákról szól Nagypál Orsi első filmje, a Nyitva (kritikánk itt olvasható), úgyhogy mi is ilyesmikről beszélgettünk a rendezővel. Miért nem beszélünk arról, miért csal meg mindenki mindenkit? Mi kell ahhoz, hogy boldogok legyünk attól, ha a párunk más ágyában boldog? Interjú Nagypál Orsival.

Az első, amit a Nyitváról mindenki leír, hogy tabudöntögető. Szerinted mi benne a legrázósabb? A három- és négyszereplős szex és a swinger klub? Vagy a monogámia működőképességének megkérdőjelezése?

Szerintem ez a film nem tabudöntögető. Szexuálisan vagy meztelenségben semmi olyan nem történik benne, amire ezt lehetne mondani, legfeljebb maga a témafelvetés lehet az. De ezt se gondolom tabunak – vagy lehet, hogy csak az én barátaim ilyen szabadosak? Az én környezetemben mindenki beszél olyasmikről, hogy ki kit csalt meg, ez hogy derült ki, és ki miért válik el már megint. Mindennapos téma, hogy valami nem stimmel ezzel a rendszerrel, csak senki nem tudja, mit lehet ezzel kezdeni.

Biztos lesz, aki csúnya támadásnak veszi, hogy megkérdőjelezem a hosszú távú monogámia létjogosultságát. Pedig nem kérdőjelezem meg, csak azt a kérdést teszem fel: biztos, hogy ez mindenkinek megy? Mert én úgy látom, nem. De ha nem megy, nem kéne beszélni erről ahelyett, hogy mindenki úgy csinálna, mintha minden rendben lenne?

Szerinted miért nem beszélünk róla, ha egyszer tényleg mindenki látja a környezetében – vagy otthon – a megcsalásokat és válásokat?

Nyílt társadalmi diskurzus nincs erről; a házasságról körülbelül azon a szinten beszélgetünk, hogy kinek mekkora a tortája, hány vendéget hívott meg, és mennyit költött rá. És persze hogy mindenki házasodjon meg. De Magyarországon más témákban sem nagyon élünk a direkt kommunikáció lehetőségével. Ez igazán csak akkor tűnik fel, ha az ember egy időre külföldre költözik. Amikor Hollandiában éltem, az volt az első benyomásom, hogy a hollandok borzalmasan udvariatlan bunkók. Aztán rájöttem, igazából csak arról van szó, hogy nagyon direkten kommunikálnak, és ha valami nem tetszik, azt szemtől szembe megmondják, udvariaskodás nélkül. Gondolj bele, itthon, ha vendégségben vagy, és már indulnál haza, háromszor el kell játszani, hogy „ne már, maradj még”, és háromszor kell azt mondani, hogy „nem-nem, már indulnom kell”. Ha ezt nem csinálod meg, bunkó vagy, pedig igazából semmi értelme. Még egy ilyen apróságban sem vagyunk direktek. Ez a kultúránk része, és ez hatványozottan jelen van a magánéletünkkel kapcsolatban. Nem véletlenül került be a filmbe az a jelenet, amikor a szexterápián mindenkinek el kéne mondania, hogy nevezi a saját nemi szervét, de nem megy.

Mert még az is nehéz, hogy kimondd az ágyban: „Csináld ezt meg ezt a...” – mimmel is?

Még a szavaink sincsenek meg rá, csak gyerekes, trágár vagy hideg, orvosi elnevezések vannak.

Más kultúrákban talán többet tanítanak arról, hogyan kell egy párkapcsolatot működtetni, bár lehet, hogy mindenki csak a saját hibáiból tanul. A legfontosabb talán az, hogy mit hozol otthonról, de ezzel az a baj, hogy ami az előző generációknál még működött, az ma már nem. Már semmi sincs úgy, mint régen: mikor mész férjhez, ha egyáltalán mész, mikor szülsz gyereket? Lehet verni az asztalt, hogy de igenis legyen úgy, ahogy régen volt, de ez nem így megy. Ma az esetek többségében már szerelmi házasságot kötnek az emberek, nem a pénz, a hatalom vagy a földek összekapcsolása miatt – bár lehet, hogy ez bizonyos körökben most újra divat lesz. Rengeteg kutatást olvastam erről. Az egyik azt vizsgálta, milyen fajta házasságban van nagyobb esély a boldogságra, mert a feltételezés szerint a szerelmi házasság már fejlettebb, mint az anyagi alapú, és a fejlődés elvileg mindig jó irányba vezet. De az eredmény szerint most sem nagyobb a boldogok aránya. Akkor mi alapján kéne párt választani, ha a szerelmi alapú választás sem válik be nagyobb eséllyel? Az egyik elmélet szerint pszichológiai tesztek alapján kéne. Erről szól egy vicc is: „Mielőtt elveszel valakit, nézd meg, hogy reagál, ha lassú a wifi.”

Ha ennyire sokan gondolják, hogy a hosszú távú monogámia nem működik, akkor szerinted miért alapvető a társadalomban, hogy ez az egyetlen valós alternatíva?

A házasság intézménye eredetileg anyagi és hatalmi közösséget teremtett, és annak révén volt esély felnevelni az utódokat is. A mi társadalmunk számára ez volt alapvető, és a monogámia még akkor is megmaradt nyilvánvalóan követendőnek, ha a házasság maga már át is alakult. Más társadalmakban és korokban volt ez máshogy is: az emberek az ősközösségekben sokáig nem monogám kapcsolatokban éltek, de bizonyos törzsekben a mai napig léteznek más megoldások. Aki ebben nő fel, annak meg ez a normális.

De az emberek többsége egyébként valóban monogám – egy darabig. A kérdés inkább az, hogy ez meddig működik. Meg szoktunk feledkezni arról a körülményről, hogy az embernek aránylag kevés ideje ilyen magas a várható élettartama. És nemcsak tovább, de máshogy is élünk idősebb korban, mint száz éve. Ráadásul egyfolytában háborúztunk, teljesen normális volt, hogy a férfiak meghaltak a harcban, a nők meg a szülésben. Csúnyán fogalmazva

régebben lehet, hogy egy húszéves, boldog házasságnak a halál vetett véget, és nem jutottál el odáig, hogy negyvenvalahány évesen kapuzárási pánikban megdugj minden húszéves lányt, aki szembejön, és vegyél egy Porschét.

Mit gondolsz arról az elméletről, hogy a megcsalásnak evolúciós okai lennének, mert hát a férfiaknak létszükséglete, hogy minél több kehelybe szórják szét a magvaikat?

Azokban a nagyjából száz évvel ezelőtti kutatásokban, amelyek ezt állapították meg, borzasztó meglepő módon csak férfiak vettek részt, és valahogy pont sikerült olyan eredményre jutniuk, amivel felmentették saját magukat. Most, hogy már nők is járhatnak egyetemre, sőt, már kutatócsoportokat is vezethetnek, ők is elkezdtek a szexualitással foglalkozó kutatásokat végezni. És valamiért jelentős különbségek vannak a nők és férfiak által vezetett kutatások eredményeiben, főleg ebben a témában.

A nők kutatásaiból az derült ki, hogy a nők is ugyanolyan aktívak és érdeklődőek szexuálisan. Sőt: volt, hogy azt vizsgáltak, milyen szexuális ingerek hatnak a férfiakra és a nőkre, egyrészt a saját bevallásuk szerint, másrészt pedig a szerint, hogy hogyan változtak a testükben az érzékelőkkel figyelt reakciók. Mindenféle képeket mutattak nekik: férfiak, nők, együtt, külön, nő nővel, férfi férfival, de még közösülő állatokat is. A férfiak leginkább a férfi-nő párosra, az egyedüli nőre és a nő-nő felállásra reagáltak, és eléggé összhangban is volt az, amiről bevallották, hogy hat rájuk, és ami tényleg hatott. Aztán jöttek a nők. Náluk két meglepő dolog derült ki. Az egyik, hogy annak, amit bevallanak, semmi köze ahhoz, amilyen testi reakciókat valójában produkálnak. Leginkább csak a férfi-nő felállásra vallották be, hogy hat rájuk, a többit letagadták. A másik, hogy a testi reakcióik szerint gyakorlatilag minden izgatta őket. Ez meglepő, mert nem így szoktunk gondolkodni, mert azt tanították nekünk, hogy csak a férfiak akarnak össze-vissza szexelni, a nők meg otthon akarnak ülni, otthont akarnak teremteni, és ennyi. Pedig, ha már evolúció: az emberszabású majmok nőstényei is több hímmel párosodnak, hogy biztosan szülessen utódjuk.

Sorban dőlnek meg az addig tényként kezelt elméletek, de azt még nem tudni, hogy mi lesz ennek a hatása. Egyelőre annyi látszódik, hogy amióta nem köveznek meg érte, azóta az emberek elválnak: ma már a házasságok több mint fele így végződik. Ez rettentően magas arány.

Szerinted miért nem működik sokak számára hosszú távon a monogámia?

A kutatások szerint két alapösztön egyszerre van meg mindenkiben – erről beszél a filmben Péterfy Bori karaktere –: az egyik a stabilitásra való vágy, hogy biztonságban legyünk, és tudjuk, hogy aki mellettünk van, az nem ellenség, hanem megvéd; a másik pedig a kíváncsiság, az újra való vágy. Mindkettőre egyformán szükség van, ha nem lennének meg, valószínűleg nem létezne az emberiség. Van, akiben az egyik erősebb, és van, akiben a másik; van, aki mindig új helyen eszik, és nem rendeli kétszer ugyanazt az ételt, és van, aki mindig ugyanabba az étterembe jár, ugyanazt rendeli, és ettől boldog. Az emberek többsége valahol a kettő között van.

Azt szokták mondani, az, hogy a partnerünk a mi beleegyezésünkkel mással is lefeküdjön – akár swinger klubban, akár nyitott kapcsolatban –, valójában nem ellentétes a szerelemmel, mert téves elgondolás, hogy a szerelemnek birtoklási vággyal is kell járnia, és ha ez nincs meg, mi is boldogok lehetünk attól, hogy a párunk éppen boldog, még ha más karjában is. De tényleg olyan nagy baj, ha az ember ilyen értelemben birtokolni akarja a partnerét? Ha úgy érzi, ez a fajta boldogság csak neki jár?

Nem akarom letenni a voksomat senki vagy semmi mellé. De szerintem a birtoklási vágy alapvető emberi dolog, a születésünktől fogva belénk nevelik. Nagyon kevés olyan ember lehet a világban, akinek ez megy – ez szinte már azt jelenti, hogy elérted a Nirvánát is, nem? Nem hiszem, hogy az emberek többsége számára ez járható út. A birtoklási vágy talán a túléléshez is kell, annyira mélyről jön.

Szerintem akinek működik a poliamória (A nyitott kapcsolatnak az a formája, amikor a felek „engedélyezik” egymásnak, hogy a kapcsolatukon kívül is viszonyt folytassanak másokkal, ráadásul nemcsak szexuális, de érzelmi értelemben is – K. B.), azok valamit át tudnak kattintani magukban – nem is biztos, hogy a birtoklási vágyat. Ők azt szokták mondani, hogy én attól vagyok boldog, ha a másik is úszik abban a boldogságban, amit az úgynevezett „új viszony energiája” okoz, és amiről mindenki tudja, hogy csak pár hónapig tart. És úgy gondolják, van köztük egy olyan mély közösség, amibe úgyse tud senki belerondítani. De az is lehet, hogy csak baromi türelmesek, mert úgyis tudják, hogy a kezdeti fellángolások úgyis csak pár hónapig tartanak. Ezt nem a poliamórok találták fel, sok feleség is így éli túl a férje megcsalását: tudják, hogy ha már nincs meg a tiltott gyümölcs íze, előbb-utóbb úgyis megunja a dolgot a férj.

Azért ahhoz hatalmas önbizalom vagy nagyon rendben lévő önértékelés kell, hogy elhidd, a kapcsolatotokba úgysem tud belerondítani senki, nem?

A poliamórok azt szokták mondani, az első lépés az, hogy magaddal kell nagyon rendben lenned, magaddal kapcsolatban nem lehetnek kételyeid. Ezt nevezhetjük önbizalomnak is, de az biztos, hogy köze van az önismerethez is, amire az élet minden területén nagy szükségünk van. Tény, hogy ha féltékeny vagy valakire, azt gondolod, hogy a másik nálad fiatalabb, szexibb, okosabb, vadabb, és épp az a félelmetes, hogy te majd alulmaradsz ebben az összehasonlításban. Ha ezt érzed, biztos nem megy a dolog.

Megoldható a többpartnerűség bármilyen formája valamelyik fél sérülése nélkül?

Sérülés nélkül semmi sem oldható meg. A monogámia sem.

Mindenesetre én ismerek olyat, akinek működik a nyitott kapcsolata, és olyat is, akinek nagyon nem. De ugyanez igaz a monogámokra is.

Mi a titok azoknál az ismerőseidnél, akiknek működik a nyitott kapcsolata?

A távolság. Én azt látom, sokat segít, ha a pár tagjai aránylag sokszor vannak egymástól távol, mondjuk a munka miatt. De ezt szokták mondani a hosszú távú monogám kapcsolatokra is: Esther Perel pszichoterapeuta elmélete szerint ha megismerkedsz valakivel, folyamatos a vágy arra, hogy együtt legyetek. Amikor viszont már nincs meg köztetek a távolság, mert folyton együtt vagytok, akkor kezd el kikopni a vágy is, mert már nem kell semminek egymás felé hajtani benneteket. Úgyhogy ő azt mondja, néha jó egy-két hétre külön elmenni valahová, mert ha hazajössz, a párod jobban fog örülni neked, mintha együtt töltöttétek volna azt az időt.

Egy interjúban azt mondtad, eleinte nem erről a témáról akartál filmet forgatni, de aztán rájöttél, ez foglalkoztat a leginkább. Miért?

Nagyon régóta gondolkodtam azon, hogy beszélni kéne a nyitott kapcsolatokról: azóta, hogy a barátaim nyitását egészen közelről néztem végig. Ez elég inspiráló volt; rettentő jókat, izgalmasakat, gondolatébresztőeket lehet velük beszélgetni erről. De egy darabig saját magam számára nem tűnt elég nagynak, nemesnek, filozofikusnak, társadalomkritikusnak ez a téma – pedig valójában az, ha belegondolunk. A kisfilmjeimmel eljutottam sok fesztiválra, és azt láttam, hogy ezekre nagy, nehéz témákkal lehet bekerülni. Azt éreztem, mondjuk a bevándorlókérdéshez képest nem elég magasztos párkapcsolati problémákról beszélni. De aztán rájöttem, hogy hülyeség ezzel foglalkozni. Az ember arról csináljon filmet, ami foglalkoztatja, amivel képes lesz a következő három-négy-öt évben éjjel-nappal foglalkozni, sőt, ezt még élvezni is fogja – ez nagyon fontos tanulság volt számomra. A filmkészítéshez megszállottság kell; még ha csak egy sorozatot vállalok is el, annak is odaadom szőröstül-bőröstül egy évemet. Ehhez muszáj valaminek nagyon motiválnia.

Nem gondoltál rá, hogy a fesztiválmeghívásokra gondolva ugyanezt a témát drámaibban és filozofikusabban írd meg a vígjáték helyett?

De: amikor elkezdtem írni, még sokkal sötétebb volt az egész, de mivel én is nagyon rossz állapotban voltam akkor, éppen valami párkapcsolati nehézségből próbáltam meg kievickélni, nem esett jól ezt írni. Baráti tanácsra írtam át vígjátékra, terápiás céllal.

Tartasz attól, hogy besorolnak a komolytalanabb rendezők közé, és senkinek nem jut majd eszébe a Nagy Magyar Művészfilmrendezőkkel egy lapon emlegetni?

Igen, abszolút tartok ettől. Pedig ki kéne írnom nagy felkiáltójelekkel a tükörre, hogy nem érdekel. Úgyis mindenképpen beskatulyáznak valahová, ha akarjuk, ha nem. Igyekszem nem gondolkodni ezen, mert abban semmi konstruktív nincs. Olyan filmeket fogok csinálni, amik belőlem jönnek, és ezen nem fogok csak azért változtatni, hogy bekerüljek egy körbe.

Emlékszel, mi volt az első gondolatod, amikor a barátaid elmondták neked, hogy kinyitják a kapcsolatukat?

Nem. Mármint ez a „nem” volt az első mondatom, mert a kérdés az volt, szeretnék-e harmadikként csatlakozni hozzájuk. Így tudtam meg a dolgot. De nem akartam bekavarni a barátságunkba.

Egy korábbi interjúban azt mondtad, rengeteg szó esett a ti szakmátokban is a szexuális zaklatásokról az elmúlt egy évben. Én több helyről azt hallottam, sokan nem lépnek túl a poénkodáson, hogy „Ajjaj, a jelenetben majd hozzád kell érnem, légyszi majd ne jelents fel miatta!”

Baráti beszélgetéseken tényleg rengeteg szó esik a témáról a botrányok kirobbanása óta. Igen, tudom, hogy jelen van ez az ostoba poénkodás is, de ez csak az első reakció: amitől zavarba jössz, azon elkezdesz poénkodni, ez érthető, nem? De ezen túl kell lendülni, muszáj erről még többet beszélni egymással. Valami már elindult: biztos vagyok benne, hogy ha valakinek eszébe jutna egy fiatal színésznőt az ő engedélye nélkül letaperolni a büfében, akkor most már kétszer is átgondolja a dolgot, és jó eséllyel inkább zsebre vágja a kezeit. Ez nagy eredmény.

Vannak, akik azt mondják, a #MeToo miatt ma már szinte lehetetlen rázósabb jeleneteket rendezni, annyira túl lett szabályozva ez a terület. De a Nyitvában szinte nincs is más, csak rázós jelenetek – tényleg olyan nehéz úgy csinálni, hogy senki ne érezze magát megalázva?

Én még soha nem kértem semmi olyat színésztől, amit én magam ne csinálnék meg adott esetben. Ez szerintem így fair. És még soha nem kértem olyat sem, amit ne beszéltem volna meg a színésszel előtte, legyen szó akár vetkőzésről, akár szexről, akár agresszióról.

Muszáj leülni, mindent szakszerűen átbeszélni és meghatározni a határokat: ez belefér, ez nem fér bele, ide teheted a kezedet, oda nem teheted. Mintha egy tornagyakorlat koreográfiájáról lenne szó.

A színészek fontos partnerek, nem az én bábuim, és nem is csak azért vannak ott, hogy árnyékot vessenek. Nekem ugyanolyan nagy szükségem van rájuk, mint nekik rám.

A filmben még a néma, épp csak pár másodperces szerepeket is olyan kaliberű színészek játsszák, mint mondjuk Mucsi Zoltán vagy Ónodi Eszter. Miért?

Azokban a jelenetekben vannak színészek, amelyekről tudtam, hogy bizonyos fajta reakciókat fogok kérni. Mert a színészeket lehet instruálni, a statisztákat nem – próbáltam, de nem megy, hacsak nincs nagyon nagy szerencsém. Ha egy statisztának nincs már hatalmas tapasztalata, még azt is túl fogja játszani, ha azt kérem, tűnjön fáradtnak. A buszos jelenetben (Egy nagy veszekedés egy tömött buszon zajlik a két főszereplő között – K. B.) egyértelmű volt, hogy ha már tömegben játszódik, akkor a tömegnek reagálnia kell. Ha tehettem volna, mindenki színész lett volna a buszon, de a költségvetésbe négy színész fért bele.

Ennyire fontos, hogy egy filmben egy villanásnyi ideig se legyen hiteltelen a színészi játék? Nem férhet bele egy fél másodpercig látszó, eltúlzott fáradtság sem?

Nem. A lehető leghatásosabbnak kell lenni ahhoz, hogy elérd a nézőben, amit el szeretnél, és ebbe beletartozik az utolsó berendezési tárgytól a hangokon át színész ruhájának gombjáig minden. Mindent kontrollálni kell – a rendezők kontrollmániások, vagy legalábbis én az vagyok. Erre lehetne azt mondani, hogy vannak dokumentarista filmek, de nemrég megtudtam, hogy még a Dardenne-fivérek is hónapokig próbálják, az utolsó mozdulatig előre kitalálják mindazt, ami a filmjeikben teljesen esetlegesnek látszik. Minden képkockán, ami bekerül a filmbe, mindennek a lehető legjobbnak kell lennie.

Meglepő, hogy a Nyitvát a finoman szólva sem liberális gondolkodásáról híres Kálomista Gábor cége gyártotta, és ő a producer is.

A Poligamyt is ő gyártotta, vagy a Buhera Mátrixot a teljes magyar alternatív színházi szcéna színészeivel. Ha végignézed, valójában nagyon sokszínű a lista.

Erkölcsileg nem volt kérdés számodra, hogy dolgozz-e a hatalomhoz ennyire közel álló producerrel?

A mai napig nem látom át, hogy valójában ki kihez van közel; egész egyszerűen nem vagyok bizonyos információk birtokában, mindig meglepődöm, ha sztorikat hallok a kollégáktól valakiről. Azt viszont megtapasztaltam az elmúlt években, hogy a szakmában terjedő pletykák több mint fele ostoba, rosszindulatú hazugság; saját magamról is hallottam már vissza olyat, amit nem is értek, honnan eredhetett. Ezekkel nem szabad foglalkozni. Én igen kevésszer találkoztam Kálomistával. Bírta ezt a filmtervet, semmibe nem szólt bele a forgatáson, senki nem akart semmit átnyomni rajtam, és még a plakátba, az előzetesbe, a reklámokba is beleszólhattam, pedig ez nem szokás. Én itt kaptam lehetőséget, hogy megcsináljam ezt a filmet, és meg is csinálhattam, tényleg szabadon.

(Borítókép: Bődey János / Index)

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?