Gerard Butler vagyok, rohadtul unom magamat

Kurvára nem lennék most Gerard Butler helyében. Nem tudom, mit követett el, nem tudom, kit bántott meg, ahogy azt sem, van-e neki szamaras házipornója, de nagyon remélem, hogy igen. Mert ha nem, ha semmi olyasmi nincs a múltjában, amivel a tökeit közmondásos satuba fogva tartja valami rohadék pénzember, az azt jelentené, hogy a Hunter Killer küldetés című filmet a London ostromához, az Egyiptom isteneihez, a Gengszterzsarukhoz és az Űrviharhoz hasonlóan önként és dalolva vállalta el.

És ez még akkor is tragikus, ha Butler soha nem volt egy színészóriás, de legalább az ő szájából hiteles volt a Nine Inch Nails zenéjére hangolt This is Sparta!-üvöltés a 300-ban. És ha jobban belegondolok, az volt az utolsó olyan dolog a filmvásznon, amit nem gyomorfájós arccal csinált végig, láthatóan rohadtul unva a meló minden percét.

Butler a nálunk tökéletesen félreértelmezett Hunter Killer küldetés címet viselő technothrillerben egy tengeralattjáró kapitányát alakítja, ami annyit tesz, hogy a film 99 százalékában egy kb. 4 négyzetméteres területre beszorítva áll, a beosztottainak még az atomháború kitörése előtt 12 másodperccel is higgadtan magyaráz, jóságos és/vagy mindent tudó félmosollyal az arcán nyugtatja az idegbeteg első tisztet, és úgy lesz hős belőle hogy tulajdonképpen nem csinál semmit.

Ez mondjuk meló szempontjából nem lehet rossz, 25 nap alatt lemegy az egész, ugrálni, verekedni nem kell, a legmegterhelőbb az lehetett, amikor a merülő tengeralattjáró fedélzetén a legénység 45 fokba dőlve nézett maga elé meredten, nekem, a nézőnek jelezve, hogy milyen is az, amikor merülés van.

Ezzel a filmmel az a legnagyobb baj, hogy egy tapasztalatlan rendező forgatta életunt színészekkel egy olyan regényből, amit már 2012-ben sem aktuálpolitikai hitelessége miatt emlegettek, hát még 2016 júniusában. A forgatókönyvet ketten írták, egyikük karrierjének csúcsa az 1996-os Láncreakció ötlete volt, a másik az NCIS-ben volt hajósinas, a Kapj el ha tudsz-ban fiatalember a bárban, és ő írta a Scarlet Johansson féle Ghost in the Shell forgatókönyvét is. És a rendezővel együtt azt hitte, hogy Butler és a már-már Al Pacino-i magasságokban (?) ripacskodó Gary Oldman majd elvisz a hátán azt a történetet, amin 2018-ban az ember nem tudja, hogy sírjon vagy nevessen.

Butler és legénysége egy eltűnt amerikai tengeralattjáró után kajtat, amit az oroszok abajgattak, a hidegháborús technothrillerek klasszikus ellenségei, akiket az írók úgy képzeltek el, mint a hatvanas években, baltaarcú, háborúőrült nyomorultak, akik az alváshoz sem veszik le a kitüntetéseiket, és az okozza nekik a legnagyobb örömöt, ha végre kionthatják egy jenki belét.

A tengeralattjáró utáni kajtatás egyébként csak egy eszköz az írók kezében arra, hogy egy amerikai támadó-, avagy vadász tengeralattjárót (Hunter Killer) a murmanszki haditengerészeti támaszpont közelébe vigyenek (ahol egyrészt ugye semmi keresnivalója, másrészt a büdös életbe el nem jut, de várjál, mondom tovább, az őrület most indul csak be igazán), mert a szárazföldön éppen egy puccskísérlet van folyamatban a progresszív, Amerika felé nyitó orosz elnök ellen. És ezt na vajon ki tudja megakadályozni? Az a négy (4) kommandós, akit ledobnak Murmanszk mellé, és akiket Butlerék feladata lesz kihozni a küldetés teljesítése után. Akiket mind az USA nadrágkosztümös, Hillary-frizurás elnöknője küldött a ruszkik nyakára.

2016 nyarán az írók joggal hihették, hogy Clintonné agyonveri Trumpot, ez volt megírva a politika nagykönyvében, ugye, aztán meg jött a pofáraesés és a fejvakarás, pedig a Hunter Killer nem attól celluloidhulladék, hogy elnöknőt írtak bele, vagy azért, mert Putyinról láthatóan nem is hallottak az alkotói, hanem azért, mert úgy néz ki, úgy van forgatva, vágva, világítva és eljátszva, mintha nem 2018-at, hanem 1990-et írnánk, amikor a Vadászat a Vörös Októberre készült. Igaz, az a film ma sem tűnik nevetségesnek vagy ódivatúnak, és a Das Boot mellett a mai napig a legjobb tengeralattjárós film.

Pedig a Hunter Killerben tényleg bevetnek minden olyan toposzt, amit az ilyen filmekben szokás. Vannak benne

• szűk térben rohangáló matrózok,
• szonárpingeléseket hallgató matrózok,
• mukkanás nélkül feszengő matrózok,
• a tenger mélyén lopakodó üzemmódban sunnyogó hajó helyét egy óvatlan csavarkulcs leejtésével MAJDNEM eláruló matrózok,
• kapitányukban vakon bízó matrózok,
• illetve a kapitányban kétkedő, de a döntő pillanatban mégsem fellázadó első tiszt
• és egy nő is, aki a rádió mellett ül, és csak azért nem főzetnek vele kávét, mert ebben a filmben senki nem iszik vagy eszik.
• Az amerikai kommandósok meg tökös gyerekek, akik bajnettel a seggükben is vicceseket szólnak be, és csak azért nem foglalják el négyen (4) a támaszpontot, mert nem akarják.

És én képes lettem volna megbocsátani a logikai bukfenceket, a fizika minden törvényét felrúgó tengeralatti jeleneteket és még a papírmasé oroszokat is a rosszul szabott zakót viselő elnökkel együtt, de azt nem, hogy a tavaly elhunyt Michael Nyqvistnek egy ilyen ótvar szerep (egy orosz tengeralattjáró-kapitányt alakít) jutott élete egyik utolsó filmjében (a másik kettő: a Kursk - egy dettó tengeralattjárós thriller és a Radegund című II. világháborús dráma), amiben ráadásul élőhalottnak sminkelték, de olyan bénán hogy a halántékáról folyamatosan lejött a smink, és ilyenkor végtelenül szomorúan nézett bele a kamerába.

Egy ilyen filmnek feszültnek, izgalmasnak kellene lennie, olyannak, mint a Sean Connery féle Vörös Október volt, de ez még paródiának is rossz, és ha muszáj lenne valahová besorolni, az csak a Hibbant hímek és a hormonok (The 41-Year-Old Virgin Who Knocked Up Sarah Marshall and Felt Superbad About It) vagy a 30 Nights of Paranormal Activity with the Devil Inside the Girl with the Dragon Tattoo alkotta halmaz lenne, oda meg tényleg elég gáz tartozni.