Varázslat helyett ártatlan középszerűség

A végzet órája első ránézésre úgy tűnhet, mintha a pénzéhes producerek fejéből pattant volna ki, hogy egy minden szempontból tipikus filmmel palizzák be a Harry Potter elvonási tünetektől szenvedő tinédzsereket. Valójában egy több, mint 40 éve írt John Ballairs-regény adaptációjáról van szó, amit az egyébként belezős horrorfilmekkel elhíresült Eli Roth rendezett, forgatókönyvét pedig Eric Kripke írta, ő elsősorban az Odaát című sorozat készítőjeként ismert.

A film tele van ismerős elemekkel: az ötvenes évek Amerikájában járunk, a főszereplő Lewis (Owen Vaccaro) egy igazi lúzer, akivel senki sem akar barátkozni. A történet elején még a szüleit is elveszíti, így kerül nagybátyjához, Jonathanhez (Jack Black), aki egy nagyon fura házban lakik és mintha egyébként sem lenne vele minden  rendben. Viszonylag hamar kiderül, hogy a nagybácsi egyébként varázsló, ahogy a szomszédja és egyben jó barátja, Florence (Cate Blanchett ) is. Természetesen a főszereplőről is kiderül, hogy több van benne, mint amennyit ő vagy az osztálytársai gondoltak róla, balszerencséjére viszont varázsereje próbálgatása közben sikerül feltámasztania a valaha volt legnagyobb mágust (Kyle MacLachlan), aki természetesen semmi mást nem akar, mint elpusztítani a bolygót.

Eli Roth eddig nem nagyon készített olyan filmet, amit 18 év alatt szabad lett volna megnézni, most viszont úgy tűnik, hogy nagy élvezte, hogy valami teljesen másban próbálhatja ki magát. A végeredmény egy régimódi családi film lett, amibe jutott néhány jump scare, de egyébként úgy készítették el, hogy 6-8 éves kortól felfelé könnyen érthető és befogadható legyen és ne okozzon a mozi után rémálmokat.

Jól szórakozni valószínűleg csak ők fognak a filmen. A fordulatokat nagyon könnyű kiszámítani, a díszlet úgy néz ki, mintha azt szerették volna elérni, hogy ne legyen benne semmi egyedi és olyannak tűnjön, amit valahol biztosan láttunk már. Nekem például a Balszerencse áradása film és sorozat jutott eszembe a hangulatról, Jonathan házán látszik, hogy egy filmhez építették díszletként és nem azért, hogy valaki tényleg ilyen körülmények között élje az életét.

A nagybácsit alakító Jack Black egyébként a film lelke, ő marad leginkább emlékezetes, a főszereplőt alakító Owen Vaccaro színészileg sajnos nem tud sok mindent hozzátenni az egészhez. Helykitöltő funkciója van, elmondja a kötelező mondatokat, meg bajba kerül, amikor szükséges, de egyébként még akkor is nehéz észrevenni, ha éppen róla szól az adott jelenet. Jack Black cserébe túlságosan kompenzál, mintha a rendező nem mert volna rászólni, így sokszor ripacskodás a vége, amin azt hiszem Kálloy Molnár Péter segített valamennyit a magyar szinkronnal. Itt viszont meg kell jegyezni, hogy a fordítás sajnos tele van olyan, csak a szinkronban használt kifejezésekkel, mint a cimbora vagy éppen a kiskrapek, ami elég kiábrándító.

Cate Blanchett nem tudom, hogyan került ebbe a filmbe, őt azért sikerült rendesen elpazarolni. Néhány jó duma jutott neki, a különc boszorkány szerepét kisujjból hozza, de a kötelezőnél többet nem tud hozzátenni ő sem a filmhez. Azt mondjuk jó látni, hogy a Thor:Ragnarök után ismét olyan szerepet választott, amiben tud egy kicsit hülyéskedni, kár, hogy egy jelenetet leszámítva igazán meghökkentő dolgot nem kellett bevállalnia.

A felnőttek legnagyobb szerencséje, hogy a film legalább nem tart túl sokáig, alig több, mint másfél óráig kell csak elviselni a minden meglepetéseket nélkülöző történetet. A korábban már említett hangulat valamennyit kompenzál ugyan, de például a gonosztevő alakító Kyle MacLachlant és a párját alakító Renée Elise Goldsberry-t lehetetlen komolyan venni, de feltételezem senkiben nem merül fel, hogy ördögi tervük esetleg sikerrel járhat.

Ezek miatt tényleg csak azért lehet ajánlani A végzet óráját, mert gyerekbarát módon állították össze. Újat viszont nem mutat, vagy mond, Eli Roth kipróbálta magát ebben a műfajban is, a házi feladatát elvégezte, de azt nem sikerült átadni, hogy mi volt az, ami miatt ez a történet annyira magával ragadta a forgatókönyvírót, mikor gyerek volt. Olyan lett az adaptáció, mintha megrendelésre készült volna, hogy legyen benne árva gyerek, meg varázslat, meg beszélő bútor és töklámpás, ami pont elég ahhoz, hogy a végeredmény ne legyen vállalhatatlan, de az ártatlan középszerűségre már héttel később sem fog senki emlékezni.