Ami nem öl meg, az halálra idegesít

Mitől volt jó Stieg Larsson Millenium-trilógiája? Sok mindentől, de például attól mindenképpen, hogy a főhősnő Lisbeth Salander minden volt, csak szuperhős nem, akinek persze, mint minden szuperhősnek, van egy gyenge pontja. Szóval Larssonnál Salander egy nő volt, aki sok mindent megélt, többet is, mint kellett volna neki, vagy bárkinek, ettől kemény lett, és eszes (jó, az ész nem biztos, hogy a bántalmazásokkal függ össze), introvertált és sérülékeny, egy olyan nő, aki nehezen nyílik meg, és ha nem számítógép előtt ül, akkor szarban van. És kerül is szarba bőven, erről szól a trilógia, mármint arról, hogy Lisbeth hackel, és menő, majd bajba kerül, de kimászik belőle. Készült is belőle egy svéd filmtrilógia, amiben Noomi Rapace alakította, majd jött az első amerikai verzió Rooney Marával, David Fincher rendezésében, és most itt van egy harmadik verzió Claire Foy-ra szabva, a horrorfilmes Fede Alvarezzel (Vaksötét) a kormányrúdnál. Csak éppen a minek, az nem tisztázott.

Ebben a filmben Lisbeth egy megkeseredett nő, aki kemény, mint a ketrecharcosba oltott uránbányász, motort, autót úgy vezet, mint egy versenyző, jobban sakkozik, mint Kaszparov, és minden pillanatban olyan helyeken áll, guggol, fekszik és ül, amit remekül be lehet világítani, és olyan stílusos képeket tudnak kihozni belőle, amiket mutogatni kéne. Mint az első jelenetben a szobor mellett álló csuklyás Lisbeth, akinek az arcára csak azért kentek fehér csíkot, mert amikor a csuklyát drámai mozdulattal hátrahajtja, a látvány olyan lenyűgöző, hogy az ember hajlamos elfelejteni, hogy mégis ez meg mi? Minek a meszelt csík a szeme alá? Minek a csuklya? Honnan tudta, pontosan hová fog állni az áldozata? Miért kell teátrális, hótt bonyolult csapdát eszkábálni, miközben simán fejbe vághatta volna? Miért várta meg, hogy jól megverje a nőjét, miért nem lépett közbe hamarabb? Milyen bankszámla az, aminek négy számjegyű a száma?

Az Ami nem öl meg az a film, ami akkor sem lett volna jó, ha nem lett volna előtte még négy, sokkal jobb (pedig a svéd trilógából a 3. rész már rém gyenge volt), mert már az alapfelállással sem nagyon lehet mit kezdeni. Mármint azzal a lehetetlen küldetéssel, amire Lisbeth-et felbérelik - az NSA meghekkelése ugyanis nemhogy lehetetlen, de gonoszhacker-körökben már-már rutinszerű. A forgatókönyvet nem Larsson valamelyik regénye ihlette, hanem egy azokon alapuló, David Lagercrantz által írt mű, ami, ha csak egy kicsit is hasonlít a filmre, semmiképpen nem tekinthető a krimiirodalom instant klasszikusának. A filmben egy igazi fordulat van csak, amit viszont Lisbeth gyerekkori flashbackje lő le tán a 2. percben, szóval vagy ne figyeljen oda, aki elmegy a filmre, vagy menjen be az 5. percben, semmi olyat nem veszít, amiről később ne beszélnének vagy 11 percen át szomorkás arccal, de kőkemény tekintettel.

A sztori szerint Lisbeth egy szellem, akire hiába vadászik a rendőrség, miközben úgy mászkál a világ legrondább városának beállított Stockholmban, mintha legalábbis ne lenne a város minden zuga bekamerázva. A szellemnek is kell ennie (de cigiznie mindenképpen), így Lisbeth alkalmi hackelésből tartja fent magát, betör oda, ahová nem lehet, ellop valamit, majd pucol, levezetésképpen meg nőverő gyökereket rendszabályoz meg. Esetleg olyan bárban múlatja az időt, ahol szőke, hosszú lábú csajokat szedhet fel unott arccal, de ha erre nincs érkezése, akkor a falba vágott, hátulról megvilágított, teljesen dizájnidegen és funkciótlan ablakban üldögél fekete bőrgatyában, fekete motoroscsizmában, fekete hajjal, DE fehér atlétában.

Szóval Lisbeth ellopja, amire a megbízója (Stephen Marchant) felbéreli, de ó jaj, leszállítani már nem tudja a cuccot, mert mindenféle rosszarcúak jönnek, és elviszik. Lisbeth meg berág, és tökön-paszulyon keresztülcsörtetve utánuk megy a rosszaknak, hogy igazságot tegyen. Közben előkerül

• egy reszelős hangon káromkodó NSA-ügynök, akit zavar, hogy az ő hackelésbiztos rendszerét csak úgy feltörték;
• néhány igen ostoba rendőr;
• egy újságíró, aki valamiért egy láthatóan remekül fűtött lakásban (a csaja egy szál hálóingben flangál) csak bőrdzsekiben tud gépelni (de az állva telefonozáshoz leveszi);
• egy kisgyerek, aki nagyon tud sakkozni, és valami olyat tud, amit csak az nem sejt az első pillanattól fogva, aki még nem látott egy kémfilmet sem;
• és egy Eltemetett Titok A Múltból, ami a lehető legrosszabb ütemben vág alá hősünknek.

Ebből lesz egy színes, szélesvásznú amerikai mozifilm, aminek rendezője nagyot akart fogni a valóban jó sikerült Vaksötét után, csak azt felejtette el, hogy Lisbeth Salander egy esendő nő, nem pedig James Bond, Jason Bourne és egy cirkuszi akrobatával keresztezett ketrecharcos-mesterlövész génjeiből összetákolt szupernő. Akit ütnek, vernek, szúrnak, lőnek, megmérgeznek, kis híján megfojtanak (kétszer!) tán el is ütnek egyszer, de hiába, mert feláll, és megy tovább, olyan eltökélt arccal, mint Schwarzenegger terminátora, és szó szerint agyonverni sem lehet. A karakterábrázolás megrekedt kisiskolás szinten, aki jó, az jó, aki meg nem, az nem. Egy kivétel van csak, az NSA ügynök, aki viszont leginkább az őt alakító Lakeith Stanfield miatt maradt emlékezetes.

Foy igyekszik kemény lenni, és a film 70 százalékában úgy néz, mint aki meg akar ölni MINDENKIT, aki rábeszélte erre a szerepre, a többiben meg csak unott. Merchant, akit javarészt komikus szereperől ismerhetünk (Hello Ladies, A hivatal, Futottak még, stb.) kb. 4 percet van képernyőn, szóval őt hagyjuk, a Lisbeth egykori pasiját, a bármikor, még a nője mellől is ugrasztható újságírót játszó Sverrir Gudnasonnak meg az a dolga, hogy jóképű, de jellegtelen legyen, és ezt hozza is maradéktalanul. A karakterek maguk is megérnek egy misét, a filmben vannak hackernők, kurvák, leszbikus kurvák, a férjüket csaló feleségek és konkrét futóbolondok, akik között a szadista hajlamokkal megvert Salander még egész normálisnak tűnik.

A tempó nem jó, a film akkor ül le, amikor nem kellene, és amikor pörög, sem igazán indul be. Nagyon sok deus ex machina jön szembe a véletlenül pont ott parkoló autótól a varázsütésre előkerülő csudagyógyszeren át a nyilvánvalóan vak és teljesen hülye rendőrökig ahhoz, hogy a drámaian feszült akciójeleneteket csak egy kicsit is komolyan lehessen venni, és akkor az utolsó húsz percről még nem is beszéltem, de nem is fogok, mert spoiler lenne. Ha a filmet egy franchise beindítására tervezték, bebukták, a 43 milliós, szerény költségvetés fele sem jött be eddig (15 millió dollárnál tartanak), és nem is nagyon fog. Nem mintha nagyon sajnálnám.