Amikor a legnagyobb ellenséged a péniszed

Néha szeretek egy film előtt kifejezetten nem utánanézni annak, hogy hogyan is készült, ezért el sem tudom képzelni, hogyan találták meg a Lány főszereplőjét egy ilyen lehetetlen szerepre: kellett valaki, aki fiatal, aki tud balettozni, aki hiteles, mint egy nemváltó műtét és hormonkezelés előtt álló transznemű lány, és aki tud színészkedni is. Victor Polster mindegyiknek megfelelt, és egészen biztos vagyok benne, hogy az ő létezése nélkül a Lány sem lenne. (Azért egy kicsit utánanéztem később: Lara szerepére egy nemeket nem meghatározó castingon kerestek fiatalokat, 500-at meg is hallgattak.)

Léteznek olyan filmek, amiket nem is a történetükért, hanem a bennük szereplő sorsokért nézünk, ezek kötnek le minket, nem a fortélyos csavarok, vagy a meglepő fordulatok, vagy az akciójelenetek, hanem azok a pillanatok, amikor bepillantást nyerhetünk egy olyan életbe, ami homlokegyenest különböző a miénktől. (Miénk = középosztálybeli európaiak, akik pénzt költenek arra, hogy olyanokat nézzenek moziban, mint a Lány) A belga Lukas Dhont filmje ennek tökéletesen megfelel, azt a majdnem két órát, amit Larával, a főszereplővel töltünk, úgy érezzük, hogy nem is egy filmet nézünk, hanem egy vásznon keresztül egy emberi életet - valahogy úgy, ahogy Dhont feltehetőleg mesterei, a Dardenne fivérek szokták.

Lara (Victor Polster) egy tizenhat éves. Lány. Együtt él taxisofőr apjával, és fiatal kisöccsével egy lakótelepen, az anyáról nincsenek hírek. Lara balettozni jár, készül a nemváltó műtétére, és a hormonkezelésre is, orvos és pszichológus is beszél vele, még ha nem is tudnak sokat kihúzni belőle. A balettban tehetséges, a fizikuma ugyan más, de a tanárai bíztatják a kemény munkára. A balettórák után mindig elvonul a mozgássérült vécébe, letépi a nemi szervét eltüntető ragasztószalagokat, és végre nyugodtan pisil egyet. Még nem tudja, hogy a fiúkat vagy a lányokat szereti, bár az egyik lakótelepi srác tetszik neki. Lara egy dologban biztos: lány akar lenni, egyszer és mindenkorra.

Volt egy leány

Index: 7/10

Metacritic: 82/100

IMDb: 7,5

Egy ilyen történettől nyomorultságot, agressziót, erőszakot várhatunk, a Lány viszont ezeket mind kikerüli azzal, hogy Lara története egy jóléti társadalomban játszódik. Egyedülálló apja elfogadó, és támogató, bár sajnálja, hogy nem tud egy rendes beszélgetést kierőszakolni a lányából. Amikor látjuk a szélesebb családot, nincsen egy sanda szemmel néző nagymama, vagy egy köpködő nagybácsi, aki felháborodna, Lara ugyanúgy családtag, mint bárki más. A balettiskolában a tanárok segítenek, a társai órákon kétszer is megnézik, de megjegyzéseket nem tesznek rá. Az orvosok támogatóak, az utcán nem szólják meg.

De a fenenagy jólétbe is bele-belepofátlankodnak azok az apró elemek, amiktől az ember sokkal kevesebbnek érzi magát. Az iskolában egy tanár megkéri, hogy csukja be a szemét, amíg a lányok a teremben szavaznak arról, hogy biztonságban érzik-e magukat, ha velük öltözik. Senki sem teszi fel a kezét. Amikor felidegesíti öltözés közben, öccse születési, szakszóval élve “halott” nevén hívja. Az óra után pedig az osztálytársait hajtja a kíváncsiság, hogy miért nem zuhanyzik velük együtt. Lara tűr, az arca egy márványszobor ilyenkor, de látszik, hogy munkálkodik benne valami, ami ha nem is kitörni, de izzani fog még jó sokáig. Amikor balettozik, és éppen véres masszává roncsolja a lábujjait, akkor igazán boldog. De amikor megáll a pörgés, akkor elindul a vívódás.

Ezt a vivódást viszont már annyira nem sikeresen mutatja a Lány, amennyire egy rébusz Lara, annyira nehezen lehet értelmezni azt a döntést, amit a film végén tesz. Mármint értelmezni lehet, anélkül, hogy bármilyen poént letennék, csak tényleg meglepetésként érhet mindenkit, legfőképp azokat, akik hagyták, hogy a film ráérős tempója elringassa őket. Amikor a Lány intenzív, mint például a megterhelő balettjelenetek közben, akkor sem azt az érzést adja, hogy egy feszült jelenetet látunk, hanem inkább egy részletet egy dokumentumfilmből. Így aztán Dhont filmje is valahogy feszültségmentes, de mindvégig érdekes marad: a főhősét nem állítja piedesztálra (Lara maga mondja, hogy “Én nem akarok példakép lenni!”), nem ítélkezik, csak bemutat, aztán majd mindenki levonja a konzekvenciákat magának.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!