Az Aquaman egy rohadt hosszú dezodorreklám

Vannak olyan szerepek, amik egy pillanat ráhűlnek a színészre, mint az Edgar-kosztüm az első Men in Black gigantikus csótányára. Amint meglátjuk a kalapos-bőrdzsekis Harrison Fordot az első Indy-filmben, onnantól ő Indiana Jones és lesz is az örökkévalóságig. Ellen Ripley sem lehet más, csak Sigourney Weaver, és Don Corleone seniort is hiába akarják majd az elkerülhetetlen rebootban mással eladni, úgyis Marlon Brandót keressük majd benne. Jason Momoának nagyjából 4 másodperc kell ahhoz, hogy eladja magát Aquamannek (mármint azoknak, akik most látják először ebben a szerepben, mert a többieknek már korábban eladta), és ehhez csak egy dolog kellett, az, hogy megszülessen. És ő az egyetlen a DC-univerzum idei szuperhősfilm-adagjában, aki ezt az érthetetlen, rémesen hosszú giccset, úgy ahogy elviselhetővé tudja tenni.

Kezdjük azzal, hogy Aquaman karaktere a világ vicce. Amikor 1941-ben megjelent, maga a DC sem vette túl komolyan, mert hát mi az istent lehet komolyan venni egy olyan arcon, akiben az a nagy truváj, hogy tud beszélni a halakkal? Háttértörténetet vagy húsz évig nem is kapott, ő volt Fishboy, oszt jónapot, egy szőke, kigyúrt, pizsamás pali, aki a víz alatt is tud lélegezni, és egy bazinagy csikóhal hátán közlekedik. Ez a vicc aztán eszkalálódott, és senki az égvilágon nem tekintette igazi szuperhősnek a tengerek urát, de annyira nem, hogy a Törtetők című HBO-sorozat második évada arról szólt, hogy a Warner mekkora lúzer, hogy erről a karakterről forgat filmet, amit csak a főszereplő Vinny Chase sármja ment meg.

Ebben a tekintetben a valóság most a fikció után ment, hiszen Momoa nélkül ez a film lenne a DC-univerzum legnagyobb bukása. A hawaii-német-ír-amerikai indián génekből összerakott pasi a film minden pillanatát élvezi, és nyilvánvalóan bulinak fogja fel azt, hogy szénné varrt, félmeztelen felsőtesttel, mindig vizes hajjal, szarok-én-a-világba-bele attitűddel az arcán kell csupa olyasmit csinálnia, amit amúgy Momoa is szívesen művel, kivéve, gondolom, az emberek agyonverését. Mindegy, hogy egy orosz tengeralattjáróban kell emberkednie kalózokkal, vagy Atlantiszban versenyt úszni cápákkal, végig azt érzi a néző, hogy amit lát, az egy közepesen sűrű szombat délelőtt programja Momoánál.

A közel két és fél órás filmbe James Wan rendező, akinek a pályafutása kis költségvetésű horrorokkal indult, és a Halálos iramban-franchise-ba torkollt, tulajdonképpen négy történetet zsúfolt bele - mintha a gyártó Warner egyszerre szerette volna letudni azokat a kötelező köröket, amiket a szuperhősöknek óhatatlanul meg kell futniuk a moziban. Kapunk egy megkésett eredettörténetet (hiszen Aquaman már két filmben, a Batman v Supermanben és Az igazság ligájában is feltűnt), egy romkomot, egy Indiana Jones ihlette kalandfilmet és egy bosszúfilmmel súlyosbított világmegváltást is. Ez így sok.

Az alapsztori az, hogy van egy világítótorony-őr, aki egy nap a parton egy szőke, bögyös nőcit talál a vízibalettből, és persze, hogy szerelmes lesz bele. Ennek gyümölcse Arthur Curry, azaz Aquaman, a félig ember, félig atlantiszi hibrid, aki gyerekként jön rá, hogy tud beszélni a halakkal, akkor, amikor valami gyökér osztálytársa egy akváriumban pont a cápák előtt abajgatja, és neki kell lecsitítania az ideges halakat. Szóval Arthur nem sima hibrid, hanem nemesi sarj, anyai ágon persze, mert hercegek ritkán mennek világítótoronyba, őrnek. A muternek aztán le kell lépnie, mert a vízalatti világ nem szereti, ha a szárazföldiekkel keverednek az atlantisziak, így Arthur anya nélkül nő fel. És lesz belőle a származását megtagadó, harsány, bulis pasi, aki leszarja, hogy a halak mint akarnak tőle. Mert akarnak, a víz alatt kisebbfajta alkotmányos válság van éppen, és kellene egy józan hang, aki leállítaná a tengeralatti világok (mert több van) egyesítésén és a szárazföldi népség kiirtásán munkálkodó féltestvérét. Már ez is sok,

A vonakodó hőst egy hercegnő segíti, Mera, aki nem sokkal összetettebb, mint Dobó Kata karaktere A miniszter félrelépben, de sokkal vörösebb a haja. És persze elsőre nem vonzódik Aquamanhez, de mindenki tudja, mi lesz ebből, ahogy az is kitalálható, ha másból nem is, a film promóanyagaiból, hogy Arthur nem sokáig lesz a sokat emlegetett varázsszigony és zöld-sárga latexruha nélkül. Ez a kiszámíthatóság nem tesz jót a filmnek, ahogy az sem, hogy Arthurnak nincs igazi ellenfele – a Fekete Manta nevű faszi teljes történetszála úgy ahogy van, kihagyható a filmből, az eredeti Aquaman-alakra leginkább hasonlító féltestvére, Orm (Patrick Wilson), aki meg azért akarja elpusztítani az emberiséget, mert szennyezik az óceánokat, nem félelmetes, hanem egy idegesítő, hisztis pöcs.

Főellenség és megfelelő motiváció hiányában a történet ad hoc jelleggel megy előre, íve meg nem nagyon van neki. Arthur az egyik kötelező akciójelenetből a másikba rohan, legyen az szicíliai falurombolás, víz alatti üldözőverseny, a Spawn és Venom szerelemgyerekeinek látszó tengeralatti rémségek hentelése és így tovább. A látványra panaszunk nem lehet, már ha szeretjük a Wachowski-testvérek-féle Jupiter felemelkedése vagy a Luc Besson agyából kipattant Valerian túlszínezett, harsány képi világát, amiben a vászonra teljesen random kerülnek fel a dolgok a víz alatt doboló poliptól a felnyergelt csikóhalakon át a milliós, víz alatti metropoliszokig. Hogy Atlantisz miért marad rejtve a mi szemünk elől, kapunk valami homályos magyarázatot, de az olyan dolgokra nem, hogy ha már egyszer olyan fejlett volt az atlantiszi civilizáció, miért nem költöztek át egy másik szigetre, vagy miért csak a dramaturgia szempontjából fontos karakterek kapnak levegőt a víz felett és alatt, és miért nem töri szarrá magát Arthur, ha ejtőernyő nélkül ugrik ki 1000 méterről.

A történet lyukait és a következetlenségeket leszámítva engem az dühített fel legjobban, hogy mennyire gagyi effekteket is képesek voltak a fimben hagyni az alkotók - a világítótorony leugrik a zöld háttérről, az Aquaman apját alakító, mesterségesen megfiatalított Temuera Morrison látványától sikoltani van kedved, Dolph Lundgren víz alatt folyamatosan lebegő szakállától meg röhögőgörcsöt kapsz. Mindez egy 200 millió dollárba kerülő film esetében érthetetlen, ahogy egyébként az is, hogy mit keres Willem Dafoe egy ilyen filmben, és hogy mi a jó isten az a fél centis konty a feje tetején?

A színészi munkát nehéz értékelni egy bithalom tetején forgatott moziban. Momoa tulajdonképpen egy 2,5 órás AXE-reklám főszerepét hozza végig (nem hülyéskedek, amikor egy-egy verekedés után belefordul a kamerába hogy elmondjon valami nagyon laza egysorost, megszólal egy villanygitár is, mintha 1986-ot írnánk); Amber Heard hasig dekoltálva menekül és csodálja Aquamant; Wilson óriásit ripacskodik, de pont ezért jó; a többiek meg felvették a pénzt a szerepért, és el is felejtették, mit kellett csinálniuk érte. A DC az Aquamannel egy Thort akart magának, de a Marvel-hős lazaságán kívül mást nem sikerült áthozni a konkurenciától.