A kiscsaj és az ő sárga robothaverja

11 év és öt film kellett ahhoz, hogy végre olyan Transformers-film kerüljön a mozikba, amit szeretni lehet, és ami az eredeti Hasbro játékok szellemiségét jobban megidézi, mint Michael Bay folytatásos technorémálma. Míg Bay a pucsító-csücsörítő jócsaj+bazinagy robotok+minden felrobban szentháromságra épített totális sületlenségeket, amikben bazinagy robotok 2,5 órán át módszeresen leromboltak mindent, amit csak lehetett, a franchise rebootjának szánt Űrdongóban Travis Knight rendezett egy olyan fimet, amiben három robotot láthatunk összesen, mégsem sírjuk vissza az elődöket. És ehhez tényleg nem kellett nagy truváj, csak annyi, hogy a Paramount a Kubo és a varázshúrok rendezőjére bízza a filmet, és a célközönséget az eddig 6-18 éves fiúk helyett kiterjessze az egész családra.

A Paramount lépése azért volt bátor, mert a Bay-féle Transformers-filmek eddig világszerte 4,4 milliárd dollárt termeltek, mindezt úgy, hogy a kritikusok kivétel nélkül mindegyiktől rosszul voltak. Az Űrdongó ezzel szemben elsöprő sikert arat a szakíróknál, csak éppen a közönséget hagyja hidegen - az első hétvégéje összesen 52 millió dollárt termelt, ami a legrosszabb a franchise történetében. Pedig a film, aminek az egyik producere Steven Spielberg volt, pontosan olyan, mintha valaki az E.T.-t robottal és autókkal forgatná le, egyszerre szól a gyerekekhez, a tinikhez és a szülőkhöz, van benne erkölcsi tanulság és üzenet is, bár az igaz, hogy túl sok újat nem mutat semmilyen téren.

Az alaptörténet annyi, hogy a Cybertron nevű bolygón dúló polgárháborúból a vesztésre álló Autobotok vetője a Földre küldi a sárga-fekete színben pompázó B-127-es robotközlegényt, hogy építsen ki egy bázist a primitív őslakosok között, és várjon türelemmel. Ja, és ha az Álcák valahogy rálelnének erre a jelentéktelen, isten háta mögötti porfészekre, akkor védje meg tőlük, mert lakni csak kéne valahol. B-127 meg jön, landol, szerencsétlenségére pont egy hadgyakorlat kellős közepén, és mivel 1987-et írunk, az amerikai katonák átváltanak az ismeretlen haditechnika = ruszki attak üzemmódba, és anélkül kezdenek el vadászni a bazinagy (5,88 méter magas) robotra, hogy megkérdeznék tőle, hogy kák tyibjá závut.

B-127 kis kitérő után, ami egyébként építgeti a mitológiát, és szépen megmagyarázza, miért nem tud beszélni, átváltozik egy sárga bogárhátúvá, és hibernálja magát, vagy lemegy mélyálomba, vagy mittudomén, mit csinál egy robot, amikor pocol, mint egy barnamedve, mindenesetre egy roncstelepen áll egészen addig, míg Charlie (Hailee Stenfield) rá nem lel, és meg nem kapja a tulajtól születésnapjára. Charlie a nyolcvanas évek családi filmjeinek örök receptje szerint középosztálybeli tini, akit az anyja nevel, mert az apja meghalt, és ez elég nagy törést okoz a életében, sok barátja nincs, nem érti meg senki, és a legjobban akkor érzi magát, amikor az apja Corvette-jét bütykölheti. Mivel nagyon szeretne egy autót, a bácsikája bontójában lelt Bogárhátú pont kapóra jön, aztán persze jön a meglepetés, amikor az autóból egy amnéziás, néma robot lesz. Összehaverkodnak, és minden sínen van, Charlie még egy tétova pasizásba is belekavarodik, amikor jön a sereg meg két Álca, és beindul a haddelhadd.

Ez így papíron egyébként tényleg egy E.T. parafrázisba oltott Transformers-sztenderd, aminek az első két harmada a főszereplőket és viszonyukat rakja fel a vászonra, a harmadikban meg a robotok verik ki a fáradt olajat egymásból, viszont az első egy órát a forgatókönyvíró és a rendező sokkal okosabban, érzékenyebben használta fel, mint Bay az eddigi filmeket, így a főhősök sorsa valóban érdekli a nézőt, tud azonosulni az apja halála után megboruló, lázadásával az érzelmi instabilitását leplező tinicsajjal, és őszintén drukkol a robottal kialakuló barátságának, nem pedig egy eleve unszimpatikus, kanos srácot néz, ahogy Megan Foxot igyekszik mindenáron megdugni. Stenfield remek választás a szerepre, ahogy az anyját alakító Pamelan Adlon és a kormányügynök John Ceda is az - Knight valóban instruálja a színészeket, és nem szükséges rossznak tekinti őket, mint Bay, így az Űrdongó egy fim lesz, nem pedig egy iszonyú hangos, csilivili bithalom.

Ráadásul azzal, hogy a nyitójelenet relatív zsúfoltsága (a Cybertronon azért van robotmayhem bőven) után a film sokkal intimebb, kisebb léptékű, az akciójelenetekre is sokkal jobban oda lehetett figyelni, nem volt elég felkenni a vászonra hatvanhat robotot, és rángatni a kamerát - Knight megmutatja az akciót, látod, hogy ki, mint és hogy amortizál le, ami tényleg üdítő az első öt film szándékos parasztvakítása után. Szóval ha a Paramount valóban ebben az irányba igyekszik elvinni a franchise új trilógiáját, és tartják magukat a kisebb léptékű, alaposabb, okosabb, szerethetőbb történetmeséléshez, akkor a Tramsformers-filmek szépen bekerülnek majd a családi kalendáriumba a "feltétlen megnézni" oszlopba.