Kifacsarja a szívet, de piszkosul megéri

A látottak alapján Kore-eda Hirokazu japán rendező maga is alig hitte el, amikor a 2018-as cannes-i filmfesztiválon Cate Blanchett kihirdette, hogy filmje, a Bolti tolvajok (Shoplifters) kapta az Arany Pálmát, amivel Japán több mint húsz év után nyert újra fődíjat a világ egyik legrangosabb filmfesztiválján. Kore-eda a neve hallatán előbb látványosan lefagyott, majd olyan bizonytalanul totyogott oda a mikrofonhoz, mintha valami félreértésnek gondolná ezt az egészet.

Pedig a japán filmest nem először ismerték el Cannes-ban: öt évvel korábban a zsűri díját vehette át A fiam családja című munkájáért. A Bolti tolvajok 2018-ban olyan alkotásokkal versenyzett, mint a BlacKkKlansman, a Három nő, A szent és a farkas, a Kaliforniai rémálom, a Dogman vagy a Hidegháború. Kore-eda legújabb filmje azóta egy rakás díjat begyűjtött, sőt, decemberben a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Golden Globe-díjra is jelölték, amelyért többek között Lukas Dhont Lány című filmjével és Alfonso Cuarón Roma című munkájával volt versenyben.

A film közben a kritikusokat is lenyűgözte: a Guardian például mélyen intelligensnek nevezte, az Atlantic kötelező néznivalónak, a Variety szívfacsarónak, és így tovább. A Bolti tolvajokról megjelent cikkek abban kivétel nélkül egyetértettek, hogy Kore-eda drámája igazi mestermű, amit szinte képtelenség könnyek nélkül megúszni. A film közben 99 százalékon áll a Rotten Tomatoes oldalon, jó eséllyel ott lesz az Oscaron, nemrég pedig még Barack Obama amerikai ex-elnök is az egyik kedvenc filmjeként hivatkozott rá az év végi listázásakor. (A Bolti tolvajok olyan mozikkal került egy listára, mint az Expedíció, a BlacKkKlansman, a Roma, az Eighth Grade, a Ne hagyj nyomot, a Fekete Párduc és a Minding the Gap.)

Ahogy korábban már többször is tette, Kore-eda Hirokazu ismét a család intézményéről, illetve annak alapkérdéseiről készített filmet, amelynek egyszerre volt a rendezője, forgatókönyvírója, vágója és producere is egyben. A japán filmest egy néhány évvel ezelőtti japán eset ihlette meg: egy család csak azért nem jelentette egy idősebb családtag halálát, hogy évekkel később is fel tudják venni annak nyugdíját. Kore-eda azonban nem ítélkezik, mindent a szegénységgel és az élni akarással magyaráz. (A jelenség egyébként Magyarországon sem ismeretlen.)

A történet a mai Japánban játszódik, amely bár a világ egyik vezető gazdasági hatalma, a népesség körében egyre aggasztóbb méreteket ölt a szegénység. Abban a Japánban, ahol az emberek a belüket kidolgozzák, mégsem jutnak egyről a kettőre, ahol a statisztikák szerint minden hatodik gyerek nélkülözik, és ahol egyre több idős ember kerül börtönbe a megélhetési problémái miatt. A Bolti tolvajok főszereplői sem hajléktalanok: három generáció él egymás hegyén-hátán egy aprócska otthonban, szegényes keresetüket pedig különböző bolti lopásokkal egészítik ki. Egy hideg téli estén azonban magukhoz vesznek egy aprócska kislányt, aki a szegénység ellenére igazi családra talál az új otthonában – pedig már van neki egy, és nyilván keresik is ezerrel.

A Bolti tolvajok lassan, de biztosan húz be: előbb meg kell szokni az európai fülnek szokatlan japán nyelvet, hogy olyan istentelenül hangosan szürcsölik benne azt a kurva levest, és hogy egy jószándékból elkövetett emberrabláson kívül sokáig semmi említésre méltó nem történik, legalábbis látszólag. Pedig valójában de, csak a rendező olyan aprólékosan készíti elő a finálét, hogy nem is sejtjük, mekkora gyomrosokat tartogat a végére. Pedig pontosan ezek a gyomrosok teszik olyan felejthetetlenné ezt a kicsivel több mint két órát.

Kore-eda tehát – miközben világosan látja a hazájában élő kevésbé szerencsések helyzetét – nem a szegénységre és a megélhetési bűnözésre helyezi a fókuszt, hanem inkább a család jelentőségéről, a szeretetről és az összetartozásról beszél. És mivel mindezt könyörtelenül realistán teszi, nem hajlik giccsbe a sztori, így is képes olyan élethelyzetek felé fordítani a fejünket, amelyekről egyébként nem annyira szívesen veszünk tudomást. Olyan embereket bemutatva, akiknek az élete akár önmagában is megérne egy-egy drámát. És olyan moziélményt nyújtva, amilyenhez csak ritkán van szerencsénk.