Az egyik legsúlyosabb olasz bűntény a vásznon is kemény

Ha Dogmant nézve az a benyomásunk támad, hogy az olasz Matteo Garrone (Gomorra, Szörnyek és szerelmek) egy bűnügyi hírt filmesített meg, az nem véletlen, mert a film igaz történeten alapul. A teljes valóságot ismertetni persze őrületes spoiler lenne, úgyhogy a részletekbe, egyezésekbe, különbségekbe nem megyek bele: a nyolcvanas évek végén egy római kutyafodrász, Pietro De Negri olyan erőszakos bűncselekményt követett el, ami borzasztó részleteivel elég intenzíven foglalkoztatta az olasz sajtót. Most meg az olasz rendezőket érdekli ez a felmelegített sztori annyira, hogy a Dogman mellett 2018-ban elkészült egy második feldolgozás is, ami, hát, nagy valószínűséggel nem fog olyan díjakat nyerni, mint Garrone változata.

A Dogman viszont érzékeny, ráérős, karakterközpontú dráma lett, ami - ha nem lenne ennyire fantasztikus a helyszíne, de erről majd később -, gyakorlatilag Európa bármelyik pontján játszódhatna, annyira univerzális az alaptörténete. Éldegél ugyanis egy szegénynegyed szélén egy jámbor, de azért néha kokózgató kutyafodrász (olaszul "canaro", ezt angolosították dogmanre), Marcello. Amikor először találkozunk vele, éppen egy pitbullt szelidít meg a saját boltjában annyira, hogy a kutya nemsokára már örömmel várja a hajszárítót. Marcello szerény életet él, van egy lánya, egy volt felesége, minden nap a szomszédos boltosokkal ebédel, munka után pedig tévézik otthon a saját kutyájával. Nem idilli ez az élet, de nincs is feszültség benne.

Egészen addig, amíg meg nem tudjuk, hogy Marcello, sőt, az egész környék életében rendszeresen felbukkan a nála szinte minden dimenzióban kétszer nagyobb Simone. Simone az az ember, aki megvesz valamit, de nem fizeti ki, aki követel valamit, és pofont ad cserébe, aki már megszokásból kokózik, és aki lefejel egy nyerőgépet, ha az egy kanyit se ad vissza 100 euró beledobálása után. Simone az az ember, akinek nem lehet nemet mondani, aki előbb üt, és még azután sem kérdez.

Azt a leharcolt környéket, ahol Marcello dolgozik, gyakorlatilag rettegésben tartja, egyszer minden ok nélkül betöri valaki orrát, máskor a motorját döngeti a járdán full gázzal. Amikor vele találkozunk először, akkor éppen egy lassított felvételben mozgó faltörő kosként megy kokaint követelni a kutyafodrásztól, majd amint megkapja, gólemként megy felszívni a vécére. Marcello nem tud ellenállni, akkor sem, amikor egy este kényszerből egy betörés sofőrje lesz, és akkor sem, amikor Simonénak komolyabb követelései lesznek. Tehetetlenül megy utána, mint egy öleb. Igen, a Dogmannek nem a bonyolult metaforák az erősségei.

Hanem a remek színészek és a hátborzongató helyszín: Garrone az eredeti történetet áthelyezte a külvárosi Rómából a tengerparti Villaggio Coppola nevű szellemvárosba. Az üdülőkomplexumot még a hatvanas években kezdték el építeni Nápolytól északra, de egy évtizeddel később már el is kezdték kitelepíteni a lakókat, mert hiányoztak a hivatalos engedélyek. (A témáról itt egy remek képes riport a New York Timesból.) Ettől a szellemvárostól a Dogman majdnem olyan, mintha a világégés után játszódna, a Föld bolygó utolsó tengerpartján, a világ legutolsó kutyafodrászánál. Az egész környezet kilátástalan, földöntúli, egy szebb világ ígéretét hordozta valamikor régen, de azóta csak a lassú erózió jutott neki. Egészen biztos vagyok abban, hogy a szellemvárosi helyszín nélkül a Dogman sokkal kevésbé lenne hatásos.

Ugyanennyire fontosak a színészek is. A Marcellót alakító Marcello Fonte tragikomikus karakter, már abban az értelemben, hogy leginkább egy vígjátéki színészre hasonlít az alakja, a modora, a hanghordozása és az arca, de ami történik vele, az a legkeményebb tragédia, és ettől a kettőségtől nehéz levenni a szemünket róla. Meg is kapta a legjobb színész díját Cannes-ban. A bully-t játszó Edoardo Pesce pedig hozzá képest kolosszus, akinek az egész arcát mintha a szemöldöke alá gyűrték volna egy vékony sávban, és akkor is általában sebek és monoklik borítják. Pesce fenyegető és tökéletes, és mellette a szó minden értelmében eltörpül a szereplőgárda többi tagja.

De Garrone, akárcsak a Gomorrában, nem nagyon hisz a finom, jelzésértékű dolgokban, hanem nagyjából egy légkalapács finomságával meséli a sztoriját: ez az a film, ahol egy diszkóban a lányok angyalnak öltöznek, ahol az ember arcát kutyaszerűen belenyomják a saját hibájába, és amiből onnan tudjuk, hogy valaki megváltozott, hogy hagyja kinőni a borostáját. Ez mind igazából külsőség, a Dogman mélyén az áll, hogy egy alapvetően jótét lelket hogyan taszít a lelki terror afelé, hogy egyre megkérdőjelezhetőbb döntéseket hozzon. Garrone pont ezt a mélységet nem tudja annyira érdekesen ábrázolni, de a környezet, a szereplők és a világvége-hangulat sok mindent ellensúlyoz.