Förtelmes filmet kapott a förtelmes német sorozatgyilkos

2019.02.11. 14:34

Képzeljük el a társadalom legalját. A lecsúszottakat, az egzisztencia nélkülieket, azokat, akik maximum egy felespohár segítségével kapaszkodnak az életbe, de abba is csak kunyerálják a piát. Aztán próbáljuk megerőltetni magunkat, és még mélyebbre menni gondolatban, elképzelni egy nincstelent, egy deviánst, aki kívül rekedt a társadalmon. Akárkit is képzelünk el, Fritz Honka, a Der goldene Handschuh (Az arany kesztyű) főszereplője mélyen alatta van.

Az orra helyén egy rohadt zöldségnek kinéző valami van, a szeme szó szerint nem áll jól, a haja zsíros, az arca ragyás, a háta púpos, a foga rohad. Olyan arca van Jonas Dassler német színésznek a profi sminknek köszönhetően, hogy ha kiskoromban meglátom egy újságban, örökre megjegyzem, hogy melyik oldalra ne lapozzak többet.

Honka tényleg létezett, tényleg gyilkolt, és tényleg a lakásának zugaiba rejtette megfojtott prostituáltak szétfűrészelt darabjait, ahogy a film elején látjuk is. A hetvenes évek Hamburgjában járunk, és szerintem Honka csak a Wunderbaum csodájának köszönheti, hogy évekig nem bukott le. És annak, hogy megtalálta a német társadalomban azokat, akik még nála is gyengébbek: a kiszolgáltatott, idős nőket.

Az viszont rejtély egyelőre, hogy Fatih Akin rendező (Fallal szemben, Sötétben) hogy találta meg magának ezt a témát, és miért nem gondolt arra, hogy valami egyebet is megmutasson, túl azon az iszonyatos gusztustalanságon, ami a Der goldene Handschuh oroszlánrésze. Honka egész lakása úgy néz ki, mint a Trainspotting vécéje, vagy egy tetszőleges tetthely a Hetedikből. Áldozatait a címbeli késdobálóból szedi, ahol az embereknek olyan beceneve van, hogy SS Norbert, meg Ánusz, és ahol behúzzák a függönyt, hogy senki se lássa, mennyi az idő, mert a tulaj szerint a vendégek nem isznak, ha süt a nap.

 A félelmetes késdobálóban játszódó jelenetek - ahogy Honka éppen a következő áldozatát keresi - a legjobbak, mert tényleg mindenféle suvickolás nélkül visszaadja, hogy milyen lehetett belépni egy ocsmány helyre, ahol a füsttől két méterre is alig lehetett látni. (Az Indexen is megjelentek Klaus Pichler bécsi lebujokról készült képei, azok esztétikája köszön vissza ebben a filmben.)

De ez csak egy mellékes lábjegyzet az egészben, mert Akint érezhetően nem hajtotta olyan vágy a kontextus megismertetésére, mint mondjuk Sopsits Árpádot A martfűi rém közben, a hetvenes évek Hamburgjáról annyit tudunk meg, hogy volt egy súlyos negyede, és sokan ittak. Itt viszont megáll a tudomány, és a rendező inkább azokra a jelenetekre összpontosít - hosszú beállítások, néha technikai bravúrokkal -, amikor Honka gyilkol, erőszakol, vagy őrjöng. És Fatih Akin nem rest megmutatni a foltos ruhákat, az összemocskolt bugyikat, a férfi lakásának minden részét beterítő szutykot. Néha úgy éreztem a film közben, mintha az internet hőskorának sokkolónak szánt oldalait böngészném, néha meg úgy, mintha valaki évtizedekkel ezelőtti módszerekkel próbálna provokálni.



Csakhogy két óra múlva sem tudtam, hogy mi végre. Kinek jó, hogy elkészült a Der goldene Handschuh, és főleg így. Nem állít emléket az áldozatoknak, hiszen azokat olyanoknak állítja be, akik szinte önként sétáltak bele Honka csapdájába. Nem állít emléket a férfinak, hiszen úgy ábrázolja, mint egy kő alatt élő pondrót, amiből a schnapps hatására előjön a legsúlyosabb vadállat. És nem állít emléket a kornak, hiszen nem tudunk meg róla semmit, pár elejtett megjegyzésből kivéve. Nem állít emléket a városnak, ami leginkább egy erkölcstelen pöcegödörre hasonlít. És semmiképpen sem állít emléket más, hatásos sorozatgyilkosos filmeknek, mert Akin messze nem annyira jó rendező, hogy akárcsak meg tudjon közelíteni egy olyan csontig hatoló klasszikust, mint a filmjére biztosan ható Henry - Egy sorozatgyilkos naplója.

A Der goldene Handschuh leginkább stílusgyakorlat egy olyan rendezőtől, akinek ez nem annyira megy, üres polgárpukkasztás, és a legkevésbé sem a német történelem egy szégyenfoltjának dokumentarista bemutatása. És hadd ne kelljen olyan polgárpukkasztással foglalkozni 2019-ben, aminek a nagyrésze abból áll, hogy nőkkel l'art pour l'art brutálisan bánnak.

A filmet a tervek szerint 2019-ben Magyarországon is bemutatják.