Náci arctetkóval nem könnyű az élet

Léteznek a klasszikus, független fesztiválfilmek, amiknek a közhelyeit már sokszor kiparodizálták az interneten: egy balfék főhős, egy cukimuki lány, egy nagyon obskúrus hobbi, Wes Anderson-szerű képi világ, és lehetőleg minél több ukulele a filmzenében. A külföldi sajtót elolvasva az lehet az ember érzése, hogy a Sundance-t például nagyrészt ilyen filmekkel árasztják el évről évre. Aztán léteznek ugyanezek pepitában: lecsúszott főhősök, zátonyra futott életek, marginális társadalmi csoportok, nyomor, erőszak, kilátástalanság. A Skin pont ilyen, az utóbbit kivéve, mert pont arról szól, hogy akármennyire is benne vagyunk nyakig a szarban, mindig van kiút.

Akkor is, ha egy többszörös náci arctetoválással rendelkező suhancról van szó, akit Jamie Bell játszik. Bryon Widnernek hívják, ő pedig tényleg létezett: harminc éves koráig egy amerikai fajvédő társaság oszlopos tagja volt, de amikor megismerkedett későbbi feleségével, és megszületett a gyereke, onnantól kezdve ki akart lépni. Egy jogvédő szervezet segítségével sikerült egyrészt megúsznia a hónapokig tartó halálos fenyegetéseket, másrészt pedig egy névtelen donor segítségével, majdnem két évig tartó rendszeres beavatkozással sikerült leműteni a tetoválásokat az arcáról. Nem óriási spoiler amit mondok, egyrészt azért, mert Widner azóta a nyilvánosságot kereső, riportokban és dokumentumfilmekben megjelent figura lett, másrészt pedig a Skin sem vár sokat azzal, hogy bemutassa a tetoválások eltávolítását.

A film elején viszont még nem tartunk teljesen itt: amikor először találkozunk Widnerrel, akkor éppen egy neonáci felvonulást vezet az ohiói Columbusban. Egy kis gyűlöletmenetelés után összetalálkoznak az antifákkal, a két csapat között dulakodás kezdődik, majd amikor egy ellentüntető elmenekül, Widner és egy haverja utána mennek, leteperik, és SS-jelet vágnak késsel az arcába. Nehéz ekkor még elhinni, hogy ezzel az emberrel érdemes lesz egy teljes filmet végigülni.

Hogy mégis így van, abban nagy szerepe van Jamie Bellnek, akire a világ valószínűleg az idők végezetéig Billy Elliotként fog hivatkozni. Bell bulldogarca, félelmetes tetkói, és úgy általában a tartása megdöbbentő lehet annak, aki csak a balettos bányászfiúként ismerte őt. Jó társ mellé a barátnőjét és aztán feleségét alakító Danielle Macdonald, aki idén a Madarak a dobozban egyik apró szerepében is feltűnt. A náci brigád vezetői csak egy picit csúsznak át karikatúrába: a jóságos apukaként tetszelgő vezért (Bill Camp) és erősen pedofil jegyeket mutató feleségét (Vera Farmiga) tényleg kevés választja el attól, hogy bajszot pödörjenek, vagy a kezüket dörzsöljék, miközben a gonosz bevándorlókról beszélnek.

De őszintén szólva az egész Skint is csak kevés választja attól, hogy átlagos legyen, és ez a kevés annak köszönhető, hogy úgy tekint a neonácikra, mint egy kicsi, de az utánpótlást annál jobban kívánó szervezetre. Láthatjuk azt, ahogy a vezér egyből kiszúrja az utcagyerekek közül a leggyengébbet, elcsábítja a házába, ahol aztán kap ételt, italt, ruhát, egy hajvágást, majd néhány beavatás után már egy arctetkót is, hogy semmi máshoz ne tudjon az életben kezdeni. Neonácinak lenni nemcsak azt jelenti, hogy együtt gyűlölhetsz másokkal mindenkit, aki nem fehér, hanem azt is, hogy alád raknak egy infrastruktúrát, aminek kiszolgáltatott vagy: kaphatsz állást (Widner például tetovál), de ha kilépnél az egészből, akkor nincs az az állásközvetítő, aki ne kapna sokkot attól, hogy hogyan bélyegeztek meg tintával.

És a Skin bemutatja azt is, hogy a gyűlölet bélyegeit nem olyan könnyű levakarni: a műtétről rengeteg közelképet kapunk, amin látszik, hogy az eljárás mintha egy őrült professzor és egy kivégzőosztag munkájának keveréke lenne, elektrosokkal tüntetik el a tintát, apró foltról foltra. Widner szenved közben, a fájdalom elmondhatatlan lehet. De amikor meglátjuk a film végén az arcát, akkor megérthetjük, hogy szüksége volt rá.

A Skint a berlini filmfesztiválon vetítették, magyar premierről egyelőre nincs hír.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!