Nincs mese, a testi és a lelki oldalt is el kell fogadnom

Interjú Kerekes Vicával

DSC 5558
2019.03.19. 18:04

Kevés nála bájosabb és kedvesebb teremtés van a filmes szakmában, de ha az ember leül vele beszélgetni, egy olyan ember képe bontakozik ki, aki kőkemény önmagával szemben, folyamatosan a hibalehetőségek elkerülésén dolgozik, és soha nem hajlandó a kényelmes utat választani. A szlovákiai születésű Kerekes Vica Csehország egyik legnagyobb sztárja, volt filmje, amelyre egymilliónál is több cseh vett mozijegyet, paparazzók követik, de amint mindezt elérte, hátat fordított a biztos sikernek, és visszajött Magyarországra. Azóta elkezdett külföldi – osztrák, német és amerikai – filmekben is dolgozni.

A mozikban most az Apró mesék című, a második világháború után játszódó filmben láthatjuk, amelyben egy bántalmazott feleséget játszik, aki nem tudja, hazajön-e a háborúból a férje, de reméli, hogy inkább nem. Beszélgettünk vele arról, miért nem akar a szlovákiai kisebbségi lét negatívumairól beszélni, miért nem merült fel benne, hogy ne vállalja a meztelen jeleneteket még akkor sem, ha volt rendező, aki már visszaélt a helyzetével, és elmondta azt is, hogyan élte meg azt a korszakot, amikor folyamatosan az testéről szóló cikkekkel volt tele a magyar média.

„Meglepett, hogy mennyire jól áll neki egy ilyen komoly szerep, mennyire jól működik benne” – mondta rólad az Apró mesék másik főszereplője, Szabó Kimmel Tamás. Te is máshogy éled meg a „komoly” szerepeket, mint egy romantikus vígjátékban kapott feladatot?

Nagyon sok ilyen szerepem volt már, de tényleg többen kérdeztek arról, milyen most végre komoly filmben játszani. Ezt kicsit felületesnek tartom. Voltam már megvert, voltam megerőszakolt, voltam börtönben sínylődő nő; ez a szerep sem volt annyira kiugróan megterhelő. Persze mindig az, minden filmben mást próbálhatok ki, mert minden film számomra próbafolyamat is: csak így tudok tanulni. A főiskolán nem tanultuk a filmezést, így csak önmagam mély vízbe dobásával tudom megtalálni és magamhoz idomítani az egyes műfajok sajátságait. És ha leérek a mélybe, ott mindent egyedül kell megoldanom. Az például az életben nem fordult elő, hogy műkönnyeket csepegtettek volna a szemembe. Rettegek attól, mi lesz, ha egyszer elgyengülök, és könnyítést kérek, mert azt gondolom, akkor óhatatlanul is ellazulnék, és újra megtörténhetne.

Sosem hibázhatsz?

Egy hiba azért jó, mert felhívja a figyelmemet arra, hogy minden alkalomnak másnak kell lennie. Én nem tudok belém égett technikák révén játszani, mert ha ezt teszem, azt hibának látom: minden szerepet máshonnan kell megközelítenem. Óriásira kritikus vagyok magammal szemben. Amikor először nézem meg a vásznon magamat, végig úgy ülök, hogy nem tudom, mikor takarjam el a szemem, hogy ne lássam magamat. De muszáj megnéznem, látnom kell, hol rontottam, hol hibáztam, mit akartam csinálni, mi lett belőle és miért csúszott el. Volt a pályám elején két olyan filmem, amelyeket szívesen kiradíroznék, de valamire azok is jók voltak: tanulópénznek. Ha nem lettek volna, lehet, hogy még sokszor belecsúsztam volna ugyanebbe.

Egy szlovákiai kisvárosban, Füleken nőttél fel; ott furcsának számított, hogy színészi ambícióid voltak?

Nem tartottak csodabogárnak, mert Fülek iszonyatosan erős a kultúrában, sok a tehetséges ember, van diákszínjátszó, felnőtt színjátszó, kórus, tánccsapatok, sokan járnak a Felszállott a páva című műsorba is. A szüleim is természetesnek vették, hogy ezzel töltöm a szabadidőmet: jártam néptáncra, gimnasztikára és zongorára is, és anyukám színjátszó körében játszottam. Persze amikor megnyertem egy-egy versenyt, az emberek szemében felcsillant valami, hogy akkor biztos színész lesz belőlem, de azt mondtam, az aztán biztosan nem.

Miért nem?

Pont azért, mert el nem tudtam képzelni, hogy ami számomra felüdülés és a létem természetes velejárója, azt pénzért csináljam. Én azért játszottam, mert a szabadidőmben ezt választottam, de ha pénzért csinálom, akkor már nem választhatok: ha esik, ha fúj, ha tetszik, ha nem, muszáj. És ez nem tetszett, mert már akkor is játszani szerettem, de próbálni nem, azt akartam, hogy rögtön színpadon legyek, adjak valamit a közönségnek, ők pedig tapsoljanak. És mivel nem láttam bele, a színészek élete egy távoli galaxisnak tűnt, ahol a színésznők virágról virágra szállnak, és soha nem lesz családjuk, mert ez olyan szakma, ami nagyon énközpontú.

És mikor változott meg a véleményed?

Nem változott meg, csak beadtam a derekam. A gimnázium befejeztével azt mondtam anyukáméknak, még maradok velük egy évet, mert nem akartam olyan gyorsan eldönteni, hogy mi legyek; a gyerekeket annyira belehajszolják a döntésbe, hogy nem is ismerik meg önmagukat. Érdekelt a pszichológia és a tanítás is; leírtam egy üres papírra, mire vannak ambícióim, milyen képességeim vannak – és kijött a színészet. Hoppá.

Okozott nehéz éjszakákat, hogy eldöntsd, Budapestre vagy Pozsonyba felvételizz-e, és melyik nyelven tanulj meg játszani?

Őszintén szólva nem is gondolkoztam Budapestben. Nagyon jókat hallottam a pozsonyi színművészetiről, másrészt azt akartam, hogy a szlovák nyelv sokkal inkább a birtokomba kerüljön, mivel a magyar, az anyanyelvem sosem fog kikopni, viszont a szlovákkal majd jön a cseh is. A színészet központja a beszéd, tudtam, hogy muszáj még idegen nyelveken is őszintén közvetíteni, ami bennem van. És amikor a politikusok azt mondták, azért akarják visszaszorítani a magyar nyelvet, hogy szlovákul tudjunk boldogulni, azt mondtam: na majd én megmutatom nektek, hogy magyar ajkúként is tudok érvényesülni!

A szintén szlovákiai születésű Borbély Alexandra azt mondta, vannak olyan élményei gyerekkorából, hogy rászólnak, Szlovákiában szlovákul szólaljon meg. Téged is értek ilyen atrocitások?

Ezekről a dolgokról már sokat beszéltünk; negatív tapasztalata mindenkinek van. Ebből már legyen elég. Én arra szeretném irányítani a fókuszt, hogy sok pozitív dolog is volt. Nekem is óriási pozitívum volt, hogy a főiskolán minket, magyarokat kiemeltek, mert tudták, hogy ők erre nem lennének képesek, szlovákként egy magyar főiskolán. „Fantasztikusak ezek a magyarok, hogy más nyelven is tudnak játszani!” Buta emberek meg mindenhol vannak, de rájuk nem érdemes szót vesztegetni, úgyis mindenki tud arról, hogy mit él át a kisebbség. Persze, emlegethetném én is, hogy milyen volt, amikor rám szóltak, hogy Szlovákiában szlovákul, vagy kinevették az akcentusomat, de ez egy percig sem tántorított vagy szomorított el.

Természetesnek élted meg a többnyelvű környezetet?

Igen, mert ebbe születtem bele, és hála a jó égnek a szüleim sem mondták soha, hogy gyermekem, neked most nagyon nehéz. Én is pozitívan álltam az emberekhez, és hozzám is pozitívan álltak. Azért is nem szeretem azt mondani, hogy nekünk milyen rossz volt, mert nekünk egyáltalán nem volt olyan rossz, mint a nagyszüleinknek. A nagymamám körül folyamatosan változott, hogy egyszer Csehszlovákiában van, egyszer Szlovákiában, aztán Magyarországon, aztán megint Csehszlovákiában. Az embereknek elvették a házaikat és a vagyonukat, csak egy bőröndjük maradt – ezekről lehet beszélni, de inkább a filmek útján.

Sulykoljuk inkább azt az emberekbe, milyen csodálatos, hogy egy országban – Csehszlovákiában – éltek csehek, szlovákok, magyarok, cigányok, és milyen multikulturális volt az ország. Ezáltal lehetünk tényleg nagyok. Számomra óriási pozitívum, hogy ott születtem, mert empatikusabb, érzékenyebb, alázatosabb lettem, és beleláthattam a cseh és a szlovák kultúrába; ez a kisebbségi lét hozadéka. Büszke vagyok rá, hogy ez bennem maradt.

A főiskola után nehéz döntés volt, hogy merre indulj? Szlovákia vagy Magyarország, film vagy színház?

A főiskola alatt forgattam az első filmem, a vége után pedig a másodikat. Azt gondoltam, nagyon jó, akkor Szlovákiában már egy kicsit elhintettem magam, akkor most mehetek Magyarországra, mert ott még senki nem ismer. És akkor Németh Ákos, aki látta egy budapesti főiskolai előadásomat, felkért egy nyári Trisztán és Izoldára. Azt éreztem, ez egy jel, egy híd, amin átsétálhatok Magyarországra, pedig addig nem tudtam, hogy indulhatnék el, hiszen amit tudtam, az bennem volt, nem tudtam megmutatni nekik. Aztán Szamosi Zsófi és Szandtner Anna édesanyjával, Cserje Zsuzsa dramaturggal nagyon egymásra találtunk: ő volt az, aki titokban leadta az aktámat a szolnoki színházban, és Szikora János érdeklődést mutatott. Így jöttem át ide.

Onnantól pedig a magyarországi karrieredet kezdted építeni?

Úgy gondoltam, meglátjuk, mennyire lesz itt szükség rám. Két évig Szolnokon voltam, és kaptam itt is filmes szerepeket, majd eljött az a pillanat, amikor a szolnoki igazgatóm azt mondta, döntsek a film és a színház között: „Menj nyugodtan, de akkor kénytelen vagyok megválni tőled”, mondta gyilkos mosollyal. Azt a filmet nem vállaltam, de tudtam, hogy az lesz az utolsó évem; eldöntöttem, hogy muszáj megismernem a kamerát. Kaptam két filmszerepet, így nagyobb nyugalommal tudtam azt mondani, hogy lesz, ami lesz, egy ideig most ki tudom húzni valahogy anyagilag. Utána jött az első cseh megkeresésem.

És ott úgy beindult a karriered, mint a rakéta: a legnagyobb filmsikerekben játszottál.

Azt gondoltam, csak egy film kell, azt megkapni valami csoda, de azzal bemutatkozom, és utána már jó lesz. Megcsináltam azt az egyet, és láttam, hogy nem így van. És két vagy három film után sem, mert még akkor sem biztos, hogy ugyanolyan intenzitással tudsz megmaradni a pályán. De aztán jött „a cseh Woody Allen”, Jan Hrebejk filmje, az Időjós a pácban. Az volt a csodálatos, hogy addigra már rég nem játszott cseh filmben szlovákul szlovák színész. Nagy büszkeségemnek tartom, hogy – ráadásul magyarként, akcentussal – egy kicsit elfogadtattam ezt. Utána jött a Férfiremény, aminek 1,2 milliós nézettsége lett, és akkor már elkezdtek rám építeni, hogy majd én becsalogatom a nézőket.

Úgy képzelem, hatalmas elégedettség tölthetett el, amikor sok év munka után te lettél a nagy cseh filmsztár.

Megrendítő volt, de nagy teher is, hogy vajon fenn tudom-e tartani az érdeklődést. Ez nagy felelősség, amitől viszont görcsössé tudok válni. Időbe tellett, hogy ezt el tudjam engedni. Megteremtettem egy valamilyenséget, és erre még évekig építhettem volna, de azt gondoltam: ezt már láttam, most induljunk el más úton, még akkor is, ha ebben is benne van a hiba lehetősége.

Valamilyenség alatt a szexi femme fatale-ra gondolsz?

Igen, ettől akartam elfordulni. Rögtön főszerepeket kaptam, még ellehettem volna jó ideig ugyanazzal. De inkább elvállaltam Magyarországon a Ki/Be Tawaretet és az 1-et, mert azok nem ilyenek voltak.

A siker nem is hozott semmi nyugalmat?

Nem. Az első két film után rájöttem, hogy én nem így működöm, hogy engem a siker inkább elriaszt. Ezért van az, hogy azóta csináltam egy német, egy osztrák és most egy német-amerikai filmet: ez megint új irány. Azt érzem, ha csak egy országban vagyok, és csak arra a sikerre építek, akkor beleragadok a komfortzónámba. És ha az ember beleragad abba, hogy mindenáron meg akarja tartani a pozícióját, a rá irányuló figyelmet, és addig akarja ütni a vasat, amíg forró, akkor mindent elvállal, azt is, amit nem kéne.

De azt nem lehet mondani, hogy oké, akkor te leszel a legjobb szexi végzet asszonya az országban, és annyira tökélyre viszed, hogy senki ne csinálja nálad jobban?

Nem. Azért nem, mert a színészet nekem ennél sokkal többet foglal magába, sokkal sokszínűbb és sokrétűbb. Én is tudom, mi az, ami könnyen jön, amiért nem kell megfeszülnöm, de ha csak erre építenék, biztonsági játékos lennék, és nekem az nem fekszik, az nem elég.

Nem egy olyan cikket találni, ha beírom a neved a keresőbe, amelyekben a meztelen jeleneteidet gyűjtik össze a filmjeidből. Gondolkodtál valaha azon, hogy elvállald vagy visszautasítsd-e a vetkőzést a vásznon?

Pontosan emlékszem arra, amikor azt mondtam magamnak: ha ezt a szakmát választanom, akkor mindenestül el kell fogadnom, nincs mese, a testi és a lelki oldalát is. Nekem a filmet, a szerepet kell szolgálnom: ha én mint Vica szégyellem a combomat, ezért nem akarom, hogy a szereplő megmutassa, azzal felülbírálom a szerepet, és azt nem szabad. De nemcsak ezt kell elfogadnom, hanem például a castingokat is meg kell szeretnem: biztos te is hallottad, hogy mindenki azt mondja, milyen megalázó, hogy el kell menni a válogatásra ahelyett, hogy egyszerűen engem választanának.

A legtöbben azt mondják, akkor vállalják a vetkőzést, ha művészileg indokolt, ha annak a jelenetnek mélysége van.

Csak egy csodálatosan filozofikus rendezőnek kell veled szemben ülnie, és mindent meg lehet magyarázni. Eleinte azt éreztem, ha színész vagyok, nem tehetem meg, hogy ott a rendező bácsi, én meg visszautasítom, mert az ő utasításait kell követni. De tényleg nem szabhatok gátakat, nem alakulhatnak ki bennem blokkok, főleg nem attól, hogy felteszik a videókat a netre. Ha rettegek, hogy majd mit fognak kikockázni, akkor nem tudok szárnyalni, akkor máris nem az adott jelenet miértjét nézem.

Sosem érezted, hogy nem tisztán művészi okból kérnek a textil ledobására, hanem mert úgy majd több jegyet lehet eladni, vagy jól fog mutatni az előzetesben?

Azért haragszom, hogy az előzetesekbe bevágják, de megértem, hogy az embereket fel kell csigáznunk; belénk van kódolva, hogy erre vágyunk, ez tetszik, még annak is, aki tiltakozik ellene. Most már tudom, mikor van ilyesmiről szó, mikor csűrik-csavarják úgy a rendezők, de nem szeretek gyanakvóan viszonyulni az emberekhez. Volt egy fogadalmam: inkább érjen sok csalódás, mint hogy gyanakvó legyek. Volt olyan, hogy egy rendező azt mondta, csak a nyakamig fog venni a kamera, de mégiscsak le kell vetkőzni, hiszen zuhanyozom a jelenetben. Aztán a vásznon láttam, hogy a kamera mindent mutatott. Ma már tudom, mit tudok beleírni a szerződésembe.

Azért az, hogy hazudnak neked arról, látszani fogsz-e meztelenül egy filmben, elég durva visszaélés, főleg a #metoo után nézve.

De mit tudok kezdeni ezzel? Nem kaptam meg írásban az ígéretet. Levonhatom a következtetést, hogy a jövőben odafigyelek erre is. Sok ilyen dolog ért már. Életem egyik első filmje a Boszorkánykör lett volna, a rendező engem kért fel a főszerepre. Le is forgattunk egy-két jelenetet, köztük azt, amikor egy hegyi patakban fürödtem. A Filmszemlén vettem észre, hogy ott a film, csak nem én játszom a főszerepet: elfelejtettek szólni, hogy lecseréltek. De a vetkőzős jelenetemet benne hagyták. Ültem ott, és nem hittem el. Mondd meg nekem, ez ellen hogy tudsz védekezni? Felhívtam őket, hogy állítsák le az egészet, kérleltek, hogy ne akarjam. És az is bennem volt, hogy basszus, és a többiek, akik még benne vannak a filmben, és akik nem tehetnek az egészről? Úgyhogy úgy maradt minden.

Volt pár év, amikor szinte havi rendszerességgel jelent meg rólad egy-egy újabb cikk, amely semmi másról nem szólt, csak a filmes vetkőzéseidről, és annyi volt a lényegük, hogy megmutassák a melleidet. Ez mennyire érintett érzékenyen?

Először még talán hízelgő is volt megjelenni a sztárok mellett egy olyan összeállításban, ami több színésznő melleiről szólt; jó, hát minden szerkesztőnek vannak gyenge pontjai. De hála istennek később is jól tudtam kezelni, mert azt mondtam, az nem engem minősít, hogy filmes körökben mozgó újságírók számára ez a fontos, ezzel én nem tudok mit kezdeni. Van egy alakítás, egy kerek egész, azt könnyű megcsonkítani, és kiemelni ennyit a kontextusból. Mindenki, aki normálisan gondolkodik, és ismer engem, úgyis látja, hogy miről van szó.

Egyszer egy újságíró szerette volna, ha a velem készült interjúja kerül az újság címlapjára, ezt meg is beszélte a főszerkesztővel. Pont akkor jelent meg megint egy ilyen összeállítás; a főszerkesztő nem tudott rólam semmit, úgyhogy megkérdezte az újságírót: „Ez a Vica csak felnőttfilmekben játszik?” Felfoghattam volna ezt úgy is, hogy a hírnevemet vagy a becsületemet sértik, de inkább mulatságosnak találtam.

Hogy fogadták Szlovákiában és Csehországban a #metoo-t?

Sehogy. Mintha sehol meg se jelent volna egy cikk sem. Nem láttam színésznőket erről nyilatkozni, de nekem sem mesélt senki ilyesmiről, és velem sem történt semmi hasonló. Bízom abban, hogy tényleg ilyen kevés eset volt. Reméljük, jó volt ez az egész arra, hogy azok, akik eddig könnyedén megtettek ilyesmiket, most behúzzák a fülüket és a farkukat is, és nem próbálkoznak.

Egy interjúban arról kérdeztek, kinek szurkolsz, ha magyar-szlovák focimeccs van, de azt mondtad, nem tudsz válaszolni. De mégis, mi zajlik ilyenkor benned?

Nem tudnék kinek drukkolni. Szlovákia óriási nagy része az életemnek, ott születtem, ott nevelkedtem, szlovák vér van bennem a nagymamám és a rokonság részéről. Viszont magyar az anyanyelvem. A magyarság közelebb áll hozzám, annak érzem magam, de nem fordíthatok hátat a szlovák származásomnak sem. Ha Magyarországon néznénk a meccset, fájna, hogy a szlovákok vesztettek, de ha Szlovákiában, akkor fordítva lenne. Mindig azt sajnálnám, aki veszítene, de örülnék a sikernek is.

Mintha két gyereked lenne.

Igen. Örülsz, de nem nagyon akarod kifejezni az örömödet, mert magadhoz akarod ölelni a másikat is. Ugyanolyan intenzitással akarod átölelni mindkettejüket.

(Borítókép: Bődey János / Index) 

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!