Nagyon félelemetes szembenézni saját magunkkal

A Mi pontosan olyan, amit a Tűnj el! rendezőjétől várnánk második filmnek: ambíciózus, okos, türelmes, merész, érdekes, egyes részeiben megdöbbentő, más jeleneteiben véres és erőszakos. Az egyetlen hibája, hogy nem rémisztő, de nem is biztos, hogy az a célja, hogy veszélyes szintre pumpálja a pulzusunkat, hanem hogy befurakodjon a bőrünk alá, és feszengjünk, szorongjunk, néha tátott szájjal nézzük azt, amit Jordan Peele elénk rakott. Lehet, hogy horrorfilmként nem annyira ütős, de filmként abszolút az.

Két évvel a premierje, és egy évvel a legjobb eredeti forgatókönyvnek járó Oscar-díja után nehezebb emlékezni arra, hogy mennyire újszerű is volt az, amit Jordan Peele művelt. A saját szkeccskomédiát készítő és színészkedő Peele az első rendezésének egy olyan izgalmas horrort választott, ami megmutatta, milyen érzés fiatal fekete amerikaiként szembenézni a több száz éves fehér elnyomással, képes volt világszerte kasszasiker lenni, és nem mellesleg még a köztudatba is be tudott vinni pár fogalmat. Kanye West Twitteren az elsüllyedt helyről írt, emberek pedig könnyen kifigurázhatták az álliberálisokat azzal a szöveggel, amit a családapa hangoztatott a filmben: háromszor is Obamára szavazott volna, a teáscsésze kevergetése pedig egyet jelentett a fajfetisiszta hipnózissal. Emellett pedig egy szórakoztató is volt, nem félt attól, hogy elvigye az alapötletét a legvégsőkig, egészen az ötvenes-hatvanas évek őrült professzoros horrorfilmjeiig, ahol lombikok és furcsa, csavaros üvegek között ültették át emberek agyát egymás koponyájába.

Amikor a horrorok felett a 2010-es évekre átvették az irányítást a megszállott apácák és a szekrényből előugró mumusok, akkor a Tűnj el! olyan volt, mintha valaki visszatekerte volna az időt a pár évtizeddel ezelőttre, és megmutatta volna, hogy nem kell az ördögi megszállás, vannak kézzelfoghatóbb gonoszok is a világon. (Mellékvágány, de Jordan Peele jelenleg a Lovecraft Country című tévésorozaton dolgozik, amit úgy kell elképzelni, mintha kevernénk a Zöld könyv világát Cthulhuval és a többi ősi istenséggel, meg az őket megidéző - általában fehér - kultistákkal a rasszista déli államokban, szóval a kézzelfoghatatlan gonoszok is érdeklik.)

A Mi első fele abból áll, hogy próbáljuk mi, és a szereplők is megfejteni, hogy egész pontosan mi történik, hogy amit látunk a szemeinkkel, az a valóság, egy lázálom, vagy a kettő keveréke. Már az első pillanattól nehéz megmondani, mivel állunk szemben: egy rövid, de idegtépő és felzaklató bevezetésben megismerjük későbbi főhősünket, ahogy le-lemaradozik a szüleitől egy tengerparti vidámparkban, majd egy kísértetkastélyban valami olyasmi történik vele, amitől tátva marad a szája. (Abba felesleges belelátni bármit, hogy éppen egy Michael Jackson-póló van rajta.) Huszonvalahány évvel később a kislány felnőtt, Lupita Nyong’o játssza, kétgyerekes anyuka, és apjukkal (Winston Duke a Fekete párducból) négyesben mennek a vidéki víkendházba pihenni. De a pihenésből nem sokat sikerül összehoznia a Wilson családnak, először az anyuka kap kisebb pánikrohamot a tengerparton, amikor elkóricál a fia, utána pedig ugyanaz a kisfiú mondja ki azt a mondatot, amit valószínűleg egy víkendház-tulajdonos sem szeretne hallani:

A mozdulatlanul álló családnak pedig már a sziluettje is gyanús, és amikor az arcukat is látjuk, már nemcsak gyanúsak, hanem félelmetesek is: ez a Wilson család, csak valahogy senkivel sincsen minden rendben. A kisfiú arcát maszk takarja, a kislány rémisztően mosolyog, az apuka csak állatszerű üvöltésekben kommunikál, az anya reszelős, fuldokló hangját pedig még az illúzióromboló magyar szinkron sem tudja teljesen ártalmatlanná tenni. Valami nem klappol, de abban sem lehetünk biztosak, hogy ez éppen történik, annyira valószerűtlen, és bizarr. Annyira, hogy egy horrorfilmben is nehéz elhinni.

Így kezdődik aztán a Mi csavaros, egészen mély helyekre vezető útja: azzal, hogy egy család, és annak csorba változata farkasszemet néz egymással. Honnan jöttek? Mit akarnak? Miért van mindenkin ugyanaz a gúnya? Léteznek egyáltalán, vagy csak egy megtört psziché eredményei? Egyáltalán, mi a jó ég történik? Nem az én feladatom elárulni, hogy mire van válasz, és mire nincs, hiszen a válaszok mennyiségének ismerete is simán elronthatja az egész Mi-élményt, úgyhogy próbálok minél homályosabban fogalmazni.

Mert a Mi-élmény lényege, hogy minél kevesebbet tudjunk az egészről, és hagyjuk, hogy ahogy a film elején a felhőtlenül hullámvasutazó emberek, magával ragadjon a mozi a saját tempójával, a saját hurkaival, és a saját szemszögével. Peele most kevésbé akar annyira egyértelmű politikai üzenetet közvetíteni, mint a Tűnj el!-ben, bár az is lehet, hogy közép-európai fehér emberként nem biztos, hogy dekódolni tudunk minden amerikai jelölőt. Ami innen nézve ártalmatlan apróságnak látszik (a kesztyűk és aranyollók), onnan nézve talán fontos és tartalmas elem. Persze lehet, hogy egy vörös kesztyű csak egy vörös kesztyű, és ez semmit sem von le a Mi értékéből.

Az viszont kifejezetten hozzáad, hogy Peele jobb rendező lett a Tűnj el! óta. Látványosan kerüli a horror műfajából adódó olcsó riogatásokat és elcsépelt helyzeteket, szívbajt senki nem fog kapni rajta. Viszont mindent beleng egy kísérteties bizonytalanság, amit sokkal nehezebb megteremteni. Az érzés, hogy nem vagyunk tisztában a játékszabályokkal, hogy mit lehet, mit nem, mi hogyan működik, sok filmnek a hátrányára válna, hiszen bármit bármikor elő lehetne húzni a varázskalapból, hogy a történet előremozduljon. Peele viszont pontosan tudja, hogy mi van a kalapjában, azt is tudja, hogy mikor, milyen sorrendben akarja megmutatni nekünk, hogy mindennek úgy legyen a legnagyobb hatása, hogy ne érezzük légbőlkapottnak. Nem kell ehhez zseninek lenni, vagy vízionáriusnak, elég csak egy olyan filmrendezőnek, aki átlátja, mit szeretne, és tisztában van azzal, hogy milyen eszközökkel érheti el.

Néha azért Peele eszközei nem százszázalékosak, és majdnem sikerül elcsúsznia néhány banánhéjon. Ilyen a hasonmás-család feltűnése, ahol az anyuka a reszelős hangján gyakorlatilag elmagyarázza az addig látottakat úgy, mint egy gyerekmesét. Ilyenek Wilsonék ismerősei, a szomszédságban lakó fehér család, akik annyira közhelyesen gazdagok, utálatosak, és pöcsfejek, hogy nehéz nem karikatúraként nézni rájuk, főleg azért, mert Elizabeth Moss és Tim Heidecker szerepében a tökéletes seggfej-párost sikerült castingolni. Ilyen a finálé egyik része, ami a tavalyi Suspiria után megint a horrort házasítja össze a kortárs tánccal – a kilencvenes évekbeli I Got 5 On It című szám vonósfeldolgozására. És ilyen a mesterterv végkifejlete is. Minden ilyen részlet és elem önmagában elég lenne ahhoz, hogy a Mi lufiként pukkanjon ki, és az addig felvezetett feszültség elpárologjon belőle, de Peele képes mindig ellavírozni a szakadéktól.

Ebben nagy segítséget nyújtanak a főszereplők, Nyong’o a legfontosabb kettős szerepben lenyűgöző és emlékezetes, az embernek a szemét kell néha dörzsölgetnie, hogy elhiggye, nem két különböző színésznőt lát maga előtt. Winston Duke az apukavicceket durrogtató családfőként csak másodhegedűs a sztoriban, és a Mi egyik legérdekesebb eleme, hogy ezt ő is belátja. Ez teljes egészében Nyong’o műsora most, és másnak nem igazán jut hely mellette. Csak saját magának.

Sajnálom, hogy nem tudok tisztességesen belemenni a Mi részleteibe, de úgy sikerült megnéznem, hogy minden előzetesét kikerültem, csak a szereplőgárdáját, rendezőjét, és a hasonmások tényét ismertem, és így sikerült minden egyes kanyarjával meglepnie. Ezt ajánlom mindenkinek, mert meglepődni az egyik legjobb érzés a világon.