Tök mindegy milyen az új Dumbó, úgyis kasszasiker lesz

MV5BNmUyMWZhNDItNWEyZS00Y2RmLWFlN2QtYTVmY2QyMWMyOTNhXkEyXkFqcGde
2019.03.28. 04:57

A Disney gyakorlatilag újra feltalálta saját magát azzal, hogy az elmúlt években elkezdték remake-elni a klasszikus meséiket CGI-vel és élő szereplőkkel. A dzsungel könyve, az Alíz Csodaországban vagy a Szépség és a szörnyeteg után a Dumbó is megkapta a maga élő szereplős feldolgozását, és a kis repülő elefánt hiába nagyon cuki CGI-ben is, maga a történet semmi olyat nem tud adni, amit ne adott volna meg korábban az 1941-es animációs film.

Üzletileg teljesen érthető, hogy a Disney újragondolja a régi meséit. Csak pár bevételi példa az elmúlt évek élő szereplős remake-jeiből:

  • A szépség és a szörnyeteg (2017): 1,3 milliárd dollár
  • Alíz Csodaországban (2010): 1 milliárd dollár
  • A dzsungel könyve (2016): 966 millió dollár
  • Hamupipőke (2015): 543 millió dollár

Ennyit ér

Index: 3/10
IMDB: 7,5/10
Rotten Tomatoes: 48%
Metacritic: 52/100

Ezek brutális számok a világpiacon úgy, hogy a filmek gyártási költsége általában 80-160 millió dollár közé esik. Nem csoda, hogy a következő években jön majd az élő szereplős Aladdin, Mulán, Oroszlánkirály, Pinokkió és A kis hableány is.

Az már egy egészen más kérdés, hogy ezeknél a remake-eknél nem teljesen egyértelmű, kik a célcsoport, kiknek akarnak szólni az újra felmelegített történetekkel. Erre a tökéletes példa a mostani Dumbó is.

Dumbó, az elefánt itt van újra

Aki esetleg nem tudná, a Dumbó sztorija egy pici elefántról szól, aki megdöbbentően nagy fülekkel született, amelyekkel egy idő után megtanul repülni. Ez így 2019-ben állati hülyén hangzik, és ha nem a Dumbóról lenne szó, valószínűleg egy stúdió sem adna egy petákot sem egy ilyen elborult ötletre. Az eredeti mese azonban aranyos, látványos és segít felülemelkedni a legszembetűnőbb logikai buktatókon is. Ez a film viszont erre pont nem képes.

A legeslegalapvetőbb probléma maga az alaphelyzet. Megszületik Dumbó, a nagyfülű elefánt, és hirtelen mindenki bepánikol a környékén. A vándorcirkusz igazgatója kiakad, hogy ez nem is igazi elefánt, a közönség pedig kineveti, megdobálja, amiért olyan hatalmas fülei vannak. Azonban egy dologról valamiért sosem esik szó:

Amikor a cirkuszban szakállas nőket, törpéket meg víz alatt ukuleléző kövér hableányokat mutogatnak, pontosan miért is olyan állati nagy probléma egy nagyfülű elefánt?

Egész egyszerűen teljesen logikátlan az az elmélet, hogy a cirkuszi népség azért utáljon egy kiselefántot, mert eltér a külseje a többitől. Nem éppen ez volt a lényege a régi cirkuszoknak? Mindegy is, mert a CGI Dumbó egyébként egy imádnivalóan édes kis karakter, csak a film alaphelyzete sántít nagyon.

A másik kicsit nagyobb probléma, hogy szinte minden szereplőn érezni, hogy nem igazán tudja, mit keres ebben az egészben. A lovas mutatványosból félkarú veteránná váló, majd utána elefántidomárnak kinevezett Colin Farrell gyakorlatilag az egész filmet ugyanazzal a faarccal nyomja végig, és annyi érzelmet sem lehet rajta látni, mint egy marék kavicsban. Michael Keaton dettó nagyon alibinek tűnik, gyakorlatilag a legutóbbi Pókember-filmben látott főgonosz karakterét hozza, csak mindezt iszonyatosan eltúlozva, hisz' még is csak egy cirkuszigazgatót alakít. Pedig Keaton karaktere nagyon is tudna működni, de erős a gyanúm, hogy Tim Burton kicsit rászólhatott, hogy nyugodtan engedje el magát még jobban, aminek az lett a vége, hogy V. A. Vandevere cirkuszigazgató személyében csak egy indokolatlanul szívtelen, béna parókás ripacsot látunk, nem pedig egy megátalkodott szemétládát, aki a frászt hozza minden jó lelkű nézőre.

Egyébként Burton hatását nagyon lehet érezni a filmen még úgy is, hogy láthatóan igyekezett a saját komorabb, sötétebb képi világát élettel és színkavalkáddal felütni. Minden szituáció nagyon stilizált, az utazó cirkusznak remek hangulata van, és az egész sokkal emberközelibb, mint egy átlagos Burton-film. Viszont ennél nem tud több lenni, hiába néz nagyon cukin a kis Dumbó, hiába próbálták meg ötletesen átültetni az animációs film legendás jeleneteit, és hiába jó nézni a 74 éves Danny DeVitót, ahogy láthatóan teljesen magáénak érzi Max Medici szerepét. Egyszerűen annyi lett a végeredmény, hogy beszélő egerek meg más állatok helyett viaszbábúként álldogáló gyerekek (a főszereplő kislány minden pillanata elviselhetetlen) és egy unott Colin Farrell próbál belőlünk bármilyen empátiát vagy érzelmeket kicsalni ahelyett, hogy úgy isten igazából egy mesében érezhetnénk magunkat.

A Disneynél nem mernek bátrak lenni

Egy picit azt is érezni a Dumbó esetében, mint a Disney másik nagy projektjénél, a Marvel-filmeknél. Egyszer megtalálták a jó formulát, és konkrétan azt ismételgetik egészen addig, ameddig ezek a remake-ek zsákszámra hozzák be a pénzt. A Dumbó egyáltalán nem rossz, de nem is igazán jó, egyszer simán megnézhető bárkinek, és a gyerekeket is leköti két órára. Azonban hiába rendezte Tim Burton, és van egy-egy igazán grandiózus jelenete, hiányzik belőle a személyiség, a varázs, hogy egy füleivel repülő elefánt ne a film központi eleme legyen, hanem csak egy érdekes részlet. Nem érdekel mi történik Farrellel és a gyerekeivel, nem éreztem elégtételt a happy endnél, és Eva Green karaktere is pont annyira mozgatott meg, mint megnézni ugyanazt a cirkuszi előadást negyvenedjére.

Valahol itt lehet a probléma az egész koncepcióval is. Most ez a gyerekeknek szól, hogy megismertessék velük a klasszikus mesét? Vagy olyan gyerekes felnőtteknek, akik a 30-as éveikben sem szégyellnek beülni egy Disney-mozira? Vagy mindkettőnek? Mit ad az eredeti animációs filmhez egy olyan Dumbó, akinek nincs aranyos egérbarátja? Akinek voltaképpen az egész filmben az a funkciója, hogy mikor akar/tud repülni és mikor nem? Hol van az eredeti animációs film zsenialitása azokkal a közismert hallucinációs jelenetekkel, mint a rózsaszín elefántok? Mert az utóbbi bekerült ebben a filmbe is, de kétlem, hogy a filmtörténet klasszikusai között fogják emlegetni, mint az eredetit.

Szóval ez Dumbó 2019-ben: áramvonalas, digitális technikával létrehozott, személyiségtől mentes újragondolás, amihez hasonlót Burton is csinált már párat (a két Alíz-film például) az elmúlt években, szóval az egészet kábé lehozta rutinból. Éppen ezért bárki számára befogadható, fogyasztható, és ezzel a lendülettel el is felejthető, amikor majd jön a következő élő szereplős Aladdin, Oroszlánkirály vagy bármi más. A Disney megtalálta a formulát, amivel pár havonta bármilyen szuperhőst vagy mesefigurát el tud adni újra, és egészen addig nem is fognak ezen változtatni, ameddig az emberek imádják.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!