A film, amitől soha nem akar az ember másokkal együtt drogozni

Gaspar Noé új filmje a végével kezdődik, aztán a végefőcímmel folytatódik, aztán jön egy interjú a film minden egyes karakterével, majd következik egy zseniális táncjelenet, majd valahol a felénél kiírják a címét, és kezdődik a szinte egy beállításból álló őrület. Noé a kilencvenes évek óta képtelen olyan filmet rendezni, ami az elején kezdődik, a végén van vége, a kettő között meg nincsen semmi szokatlan: a Visszafordíthatatlan cselekménye visszafelé haladt, az Enter The Voidot a rommá kábózott főszereplőjének szemszögéből nézhettük végig, a Szerelem pedig szerintem csak azért forgott 3D-ben, hogy egy adott ponton a főszereplője a pofánkba ejakulálhasson. Nekem ezzel nincsen különösebb bajom, örömmel állok neki az összes filmjének, de az összes felénél úgy érzem magam, mint egy sportteljesítmény középtávján, ahol ki vagyok száradva, görcsöl az izmom, lüktet a fejem, és már azért egy kicsit szeretném, hogy vége legyen. Az Eksztázis sem kivétel.

Cserébe rövid, és van konkrét sztorija: egy semmi közepén található művházban egy tánctársulat próbál, mielőtt elindulna az amerikai turnéjuk. A próba szuperül megy, úgyhogy táncolnak és buliznak tovább, és elkezdik vedelni az egyik asztalra kirakott sangriát. Amibe valamelyikőjük mindenki tudta nélkül kábítószert kevert, méghozzá elég súlyosat, mert nem sokkal később elszabadul a pokol, a művházból egy pszichózis-katlan lesz, a táncosokból pedig katatón vagy éppen erőszakos bábok. Kivéve azokból, akik nem ittak, mert azok gyanúsak.

Extázis 7-től készig

Fotó: Vertigo Média

Index: 7/10

Imdb: 7,3

Rottentomatoes: 72%

Metacritic: 62/100

Ha valamit Noé bebizonyított már, az az, hogy tökéletesen ért a földi pokol megjelenítéséhez, amikor mindenkinek az agyára egy vörös köd száll, amikor a kamera nem fordul el a legszörnyűbb dolgok elől sem, és amikor a francia elektró úgy dübörög, hogy a lelket is kirázza a nézőből. Mert ez az Eksztázis második fele, egy véget nem érő pokoljárás, ahol nem kímélnek sem terhes nőt, sem gyereket, és ahol a kamera sem tudja már, hogy pontosan merre és hogyan nézzen, úgyhogy inkább a feje tetejére áll. Nehéz elviselni, de abban a pillanatban, amikor beüt a kábszi, pontosan tudjuk, hogy ez lesz a vége.

És mégis, annyira vonzó, ahogy Noé filmet készít, ahogy egyszerre tűnik pontosan kiterveltnek az egész (van a filmben egy olyan fantasztikusan koreografált táncjelenet, ami hivatkozási pont lesz nagyon sokáig), miközben az amatőr szereplőitől (egy kivétel: Sofia Boutella, a Tom Cruise-féle Múmiából) szinte végig azt kérte, hogy improvizáljanak, ahogy csak szeretnének. A film első harmada arról szól, hogy megismerjük ezt a rengeteg embert, és ehhez az Extázis a lehető legegyszerűbb megoldást találja, castingvideókat nézegetünk velük, ahol nehéz megállapítani néha, hogy a táncelőadáshoz castingolják őket, vagy a filmhez, annyira természetesek a reakcióik. A videókat egy régi tévén nézzük, a tévé egyik oldalán könyvek, a másikon VHS-kazetták (Megszállottság, Querelle). Mire elvesztik az eszüket, már bőven tudjuk, hogy kik ők, és hogyan fognak megőrülni.

Fotó: Vertigo Média

Az Eksztázis története egy francia városi legendán alapul, és ki tudja, hogy mi igaz belőle. Azt is nehéz megmondani, hogy mi Noé célja, már azon kívül, hogy aprólékosan bemutatja minden szereplőjét, hogy aztán kegyetlenül elbánjon velük a filmje végére. Nincsen tanulsága az Extázisnak, már azon kívül, hogy a gonosz sors néha kibabrál a szép és tehetséges emberekkel is.

De mindezt olyan emlékezetesen mondja el! Az Extázis formája tökéletes, a döngölő zenétől (Giorgio Morodertől a Daft Punk egyik tagjáig és Noé cimborájáig, Thomas Bangalterig) a vörösben úszó képektől a cseles vágásokkal leplezett, egy beállításban megkomponált kálváriáig minden egy szőnyegbombázás az érzékekre, egy totális, minden fronton intézett támadás. Egy perc nyugtunk sincsen benne, a feszültség csak nő, az erőszak fokozódik, a végtagok tekerednek, a pánik eluralkodik. Én túléltem, de nagyon elfáradtam. És az is biztos, hogy egy életre elvette a kedvem attól, hogy tömegben kábítószerezzek.

Az Eksztázis a magyar mozikba kísérőfilmmel kerül, ez a kísérőfilm pedig nem más, mint az Oscar-shortlistre jutott Susotázs, ami szinte a totális ellentéte Noé őrületének.

Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.

MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!