A képregényfilmek reneszánszának közepén nyilván nem érhetett senkit meglepetésként, hogy előkapják Hellboyt is egy rebootra Guillermo del Toro 2004-és és 2008-as két filmje után. A lefűrészelt szarvú démonivadék újraindított kalandjaival viszont a lehető legrosszabb irányba indult el a rendező Neil Marshall, aki egyenesen a semmi közepére lőtte be a 2019-es verziót.
Nem túl szerencsés időpontban jött ki a Hellboy, hiszen egy héttel a Shazam, és két héttel a Bosszúállók: Végjáték előtt kerül moziba, tehát elég sűrű képregényadaptációs hónapban. A súlycsoportját nézve persze inkább a Shazammal lehetne versenyben, amitől viszont nagyon különbözik szemléletmódjában – a véres, szabadszájú forgatókönyv miatt a gyerek nézőkről lemondva keresi a közönségét, miközben Del Toro egy-másfél évtizeddel ezelőtti feldolgozásaitól is eltávolodik.
Ezt a már fent említett módszerekkel próbálta megtenni: hordószám ömlik a vér az égből, ártatlan járókelőket fejeznek le, darabolnak fel és tépnek szét mindenféle pokolszökevények, miközben a Stranger Thingsben remek alakítást nyújtó David Harbour által megformált Hellboy igyekszik Deadpool szarkazmusával és profanitásával kikacsintani a nézőknek – sikertelenül.
Ez egyébként nem Harbour hibája, vagyis nem mondhatjuk, hogy egyértelműen az övé – a Star Trekért Oscart nyerő Joel Harlow jelmeztervező ugyanis az egyébként zseniális jelmezzel annyira elrejtette a színészt, hogy még a korábbi Hellboy-filmek Ron Pearlmanjéhez képest is nehéz felismerni, ki is játssza a főhőst. Harbournak a hatalmas, lefűrészelt szarvak, a rengeteg arcszőr és a gigantikus állkapocs mellett a nem túl okos párbeszédek, illetve a morgás és az állandó, saját keserű sorsán való derpegés marad, mint önkifejező eszköz, ezekkel pedig nem kifejezetten győzelemre termett fegyverzetet kapott.
A film mégsem itt bukik el teljesen, hanem azon, hogy a rendező Marshall (két Trónok Harca- és egy Westworld-rész előtt A Barlang, a Végítélet és Démoni harcosok mellett dolgozott rendezőként többek között) és a forgatókönyvíró Andrew Crosby egész egyszerűen nem tudták eldönteni, mégis milyen irányba kitörve találják fel újra azt, amit Del Toro már filmre vitt. A próbálkozás vége az, hogy mindenből kicsit, de nem eleget kapunk, és itt nem arra gondolok, hogy a félig démon, félig ember Hellboy mellett van vérjaguár (!!!), Vérkirálynő, médium, jós, óriás, kobold, varázsló, boszorkány, sárkány, vasorrú bába – az ő történetszála aztán végleg felesleges –, Artúr király, no meg nácik, nácivadászok és titkos okkultista gittegyletek, hiszen az eredettörténet ebből a filmből sem maradhatott ki.
Az egész vége az lett, hogy rettentő bonyolult, természetesen próféciára és a főhős végzetére kihegyezett háttértörténetből megalomán katyvasz bontakozik ki, ami egyrészt megfoghatatlanul nagy történetté próbál összeállni, másrészt pont ettől, illetve a csapágyasra járatott kliséktől groteszkül röhejessé válik. És igen, ahhoz mérten is groteszkül röhejes, hogy egy emberek között élő, lefűrészelt szarvú, óriási jobb alkarral bíró, hatalmas piros féldémonról szól a film. Ezen pedig sem Harbour, sem Ian McShane, sem pedig Milla Jovovich nem tudott semmit menteni.
Az igazán fájó viszont nem is az, hogy Marshall bicskája beletört Hellboy karakterébe, hanem hogy nagyjából kétszer öt perc idejére felvillan a filmben az, ami működőképes is lehetett volna – az itt most éppen Abe Sapien nélkül újraszervezett Hellboy-csapat kisebb, de ép ésszel jobban felfogható küldetései, sem mint a csöpögős moralizálásba hajló világmegmentés.
Del Toro Hellboy-filmjeire sem lehet azt mondani, hogy kihagyhatatlan alkotások, de ő legalább próbált valami kapaszkodót adni a nézőknek a normál világban otthont kereső kívülállók történetével. Ehhez képest Marshall brutálisnál brutálisabb erőszakos jelenetekre, olcsó CGI-re, buta párbeszédekre és a kívánt hatástól messze elmaradó egysoros poénokra tette fel minden zsetonját, ahelyett, hogy a Del Toro által meglátott, a kívülállósága miatt örök keserűségre kárhoztatott Hellboy lelkét kereste volna. De hogy valami pozitívumot is mondjunk: Hellboy jelmeze, illetve a filmhez válogatott betétdalok nagyon ott voltak.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon